Megoszt, eloszt, feloszt: kifoszt

Dr. Heintz TamásA minap Székely Tamás ismét osztott, most felosztott. Felosztotta az országot kilenc kórházi egységre. Végre örülhetnénk annak, hogy nem fordulhat elő többé olyan eset, hogy addig hurcolnak a mentősök súlyos sérüléseinkkel kórházról kórházra, amíg bele nem halunk. Ezentúl az ország kilenc kórházában tárt karokkal várnak. Akár meg is nyugodhatnánk. De nem tehetjük, mert a poszt-gyurcsányi éra megint tetten érhető: akkora a kapkodás és a zűrzavar az egészségügyi tárcánál (is), hogy néhány óra leforgása alatt harmadával nőtt a tervezett „szuperkórházak” száma: már tizenhárom intézménnyel számol a tárca. Erről persze a kijelölt intézmények vezetői mit sem tudtak. A súlyos tények és a tervezett intézkedések között tátongó szakadék ellenzéki képviselőként egyet mondat ki velem: ez már a végjáték! Közelít az öszszeomlás. De hogy is jutottunk idáig?
A címben alig elrejtve a régi, római mondás búvik meg: divide et impera, azaz: oszd meg, és uralkodj. Tudjuk jól, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de totalitárius rendszerek előszeretettel használták az elmúlt évezredekben és használják ma is ezt a módszert alattvalóik, ellenfeleik legyőzésekor, leigázásakor. Ez a gondolat vált az utóbbi három év egészségpolitikájának is lényegévé, továbbfejlesztve a felosztás, elosztás, kifosztás módszertanával.
2006 nyarán Gyurcsány elkezdte a keserű mézet csepegtetni alattvalói és imádói csodálattól még kissé nyitott ajkaira, amelytől azok szeme is lassan elkerekedett.
Különféle hírek érkeztek a tervezett megszorításokról, száz és száz lépésről, piruettről, de hol van már ebben az időben „táncos Feri”? Homlokát – látszólag – gondfelhők lepték el, miközben folytatta azt a ki- és megegyezést, amelynek jelszava ez lett: Minden eladó! És a liberalizmus, az öngondoskodás, az „idiótáknak való” fokozott állami szerepvállalás kigúnyolása mellett, a háttérben Molnár Lajos egészségügyi miniszter és az Államreform Bizottság hathatós segítségével megindult a törvényalkotás egy nagy falat, egy biztos bevételt hozó konc megkaparintásáért: az egészségügy minél teljesebb magánosítása érdekében.
Gyurcsány, az egészségügyi kormányzatnak szabad kezet adva, végrehajtatta 2006 őszének legcsúfosabb törvénykezését: az öt egészségügyi reformtörvénnyel megalapozta az ellátórendszer mára tapasztalt súlyos zavarát, csaknem összeomlását.
Miközben mi, ellenzéki képviselők elkeseredett vitákat folytattunk a parlamentben a patikusok, a gyógyszerforgalmazás, az egészségügyi kamarák védelmében, számtalanszor figyelmeztettünk a vizitdíj bevezetésének káros hatásaira, tiltakoztunk a tervezett kórházbezárások, ágyszámleépítések miatt, addig egy vadászházban, Lovasberényben lázas osztozkodás folyt. A koalíció vezérei, súlyos emberei, minden szakmai alapot nélkülözve, politikai érdekeik mentén felosztották az országot, elosztották a kórházi ellátórendszer kapacitásait. A biztosításfelügyelet bevezetésekor pedig hiába mondtuk: ez az első lépés a nyereségérdekelt magánbiztosítók bevonásához az egészségügybe; csak lázas magyarázkodás, tiltakozás, gúny volt a válasz.
Azt a lényeges kérdést sem hagyhatjuk figyelmen kívül: a kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy lényegesen, mintegy 250-270 milliárd forinttal csökkenti az egészségügy kiadásait. Ez volt a konvergenciaprogram egészségügyet érintő, gyurcsányi, szocialista vállalása. És ennek nagyon gyorsan súlyos következményei lettek!
Ezt a szocialisták szinte napjainkig nem ismerték el, és folyamatosan az EU-ból érkező százmilliárdokkal érveltek: micsoda kórház- és létesítményfejlesztések következnek hamarosan. Csak azt felejtették el, vagy nem akarták kimondani, hogy a működtetéshez szükséges forrásokat magántőkéből kívánják pótolni.
Ennek érdekében már 2007 májusában lezajlott a második lovasberényi mutyi, ahol az Államreform Bizottság és a koalíció vezető politikusai a nyereségérdekelt biztosítási rendszer bevezetésének szükségességéről, vagyis a járulékok magánkézbe adásáról győzködték a lassan gyanút fogó, és a javaslatot csak húzódozva elfogadó, tisztességesebb frakciótársakat. De ehhez már új ember kellett, Molnár Lajos ment, Horváth Ágnes érkezett, s amíg el nem tűnt Afrika vadonjában azért, hogy egy valóságshow kedvéért gumikötélen himbálózzon, mindent megtett azért, hogy a 2006-ban elhatározott tervet, a mindenáron való privatizációt végrehajtsa.
Az egészségügyi ellátórendszer eközben – látszólag – lényeges zavar nélkül működött. Igaz, hogy 2007 tavaszától fizethettük a vizit és ápolási díjat, igaz, hogy sokan lényegesen többet fizettek a gyógyszereikért, gyógyászati segédeszközeikért, igaz, hogy nőttek a várólisták, s arról is lehetett hallani, hogy nem ért ki időben a mentő, nem kapott időben ellátást valaki – de a rendszer működött. A kormányzat pedig diadalittasan közölte 2007-ben és 2008-ban is: az ellátórendszer szufficittel zárt. Ilyen csodát pedig még nem láttak Európában. Az állami egészségügyi ellátórendszer nyereséges lett. Nosza, adjuk el! Osszuk el, vegyük meg – és uralkodni fogunk!
Azonban apró, a szocialisták számára első megközelítésben jelentéktelen porszem került a rendszerbe: az Orbán Viktor által még 2006. október 23-án meghirdetett, vizitdíjat eltörlő népszavazást végül is 2008 tavaszára ki kellett írni, ahol olyan döntő fölénnyel nyert az ellenzéki vélemény, amely Horváth Ágnes bukásához és a koalíció „médiaszakadásához” vezetett. A kialakult helyzetben látszólag megingott a szocialisták magánosító törekvése, de csak látszólag. Nem felejtendő el Lendvai Ildikónak, az MSZP elnökének többszöri kiállása a privatizáció mellett:
„Az egészségbiztosítási pénztárakról szóló törvényjavaslat olyan, amelyet baloldali ember nyugodt szívvel támogathat.” (MTI., 2007. december 11.); „Az egészségügyi reform folytatódik, talán szélesebb körben is, mint ahogyan a pénztártörvény törekedett rá.” (Mszp.hu, 2008. április 7.).
A folyamatos tönkretétel, a forráskivonás, a fokozódó működési zavarok ráirányíthatták – volna – végre a közfigyelmet az MSZP végzetes stratégiájára, ám az élet újra Gyurcsány és a kormányzat segítségére sietett: 2008 nyarán kirobbant a gazdasági válság. És azóta mindenért kizárólag ez a felelős, a felelőtlen kormányzásról ritkán esik szó.
A következő egészségügyi minisztert sokan megváltóként üdvözölték, de hamar nyilvánvalóvá vált: Székely Tamás ugyanazt folytatja, mint elődei: hiszen már minden el van végezve, csak hagyni kell, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. És mennek is! A kórházak csődbe, az orvosok, szakdolgozók külföldre, a patikusok tönkre. A betegek pedig? A nemrég csődbe ment HospInvest némileg módosíthatja a szocialisták privatizációs elképzeléseit. Mindez számukra csak egyet bizonyíthat: ilyen „apró falatokkal” nem is érdemes nekifogni. Vajon milyen megoldás van még a tarsolyukban, amelyet a hátralévő fél év alatt szeretnének megvalósítani? Mert még biztosan nem adták fel.
Bár 2009 áprilisában – klónozással – új kormányfő került a miniszterelnöki székbe, de ő sem tesz mást kisfiús mosolyával, mint elődje. Bár láthatólag őt nem nyomasztja a felelősség súlya, nem nyomja a vállát „egy nemzet terhe”, mint elődjéét. És a szocialista párthoz sem kötődik úgy, tehát „lemoshatja a gyalázatot”, elviheti könnyedén a balhét, amíg a balliberális társaság egy kis lélegzethez jut. Eközben a gyógyulni vágyó betegnek mindenki ellenséggé válik: a túlterhelt, alulfizetett egészségügyi dolgozók, a csőd szélén álló patikusok, sőt az a módosabb beteg is, aki itt-ott megvásárolja CT-vizsgálatát, epekő-eltávolítását. A betegtársadalom is atomjaira hullik: a megosztás sikeres volt.
Eljutottunk tehát napjainkig, amikor már mindennaposakká váltak a botrányok az egészségügyben: műtétek maradnak el, késnek a mentők, folyamatosan nőnek a várólisták, meg kívánják szüntetni a hat dioptria alatti szemüvegek támogatását, a fogpótlás támogatását, korlátozzák a daganatos betegek ellátását. Közben olyan gumicsontokat dobálnak be a köztudatba, mint az őssejtterápia, a pénzért végzett rákdiagnosztikai vizsgálatok vagy a közelmúltbeli szerződés EU-pénzből finanszírozott kórházak rekonstrukcióiról. Ezek persze mind fontos, de nem alapvető, lényegi kérdések. Mert a lényeg, mondjuk már ki: az ellátórendszer olyan válságban van, ami azonnali beavatkozást igényel, s bár a betegség egy adott időpillanatban csak a társadalom kisebb részét, töredékét érinti, ne felejtsük el: mindnyájan lehetünk, leszünk betegek egyszer! A társadalmi szolidaritás pedig, amelyet mára csaknem teljesen kiirtottak közülünk, nélkülözhetetlen a rendszer egyben és fenntartásához. Még akkor is, ha világválság van, alapos, felelőtlen és célját napjainkra majdnem bevégző szociálliberális uralkodás vége felé. Remélhetően…
A folytatáshoz azonban nem elegendő már a pénz. A rendszer kimondta: Game over. Új játék? Az alapoktól kell újraépíteni mindent. Ennek pedig lelke és lényege évszázadok óta az alapellátás… Kezdjük mielőbb!

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz)