Nagyvárosi lélekgyilkosság

Bánatos madárdal, hegyoldalak őszi bíborruhában a ködpaplan alatt, nyikorgó öreg ház és előtte motozó nénike – ezekkel a képekkel kezdődik Yesim Ustaoglu török rendező nemzetközi koprodukcióban készített és San Sebastianban fődíjat nyert filmje, a Pandora szelencéje. Szó egy sem hangzik el még jó darabig, akkor sem, amikor a lélektelen nagyvárosban lézengő többi szereplőt megismerjük.
Egyébként sem bánik bőkezűen a film a szavakkal, annál fontosabbá válnak, ha ritkán kirobbannak, ha elfojtott indulatok fel- vagy elszabadulása felszínre sodorja a kurta mondatokat. Lassan telő majd két órával ajándékoz meg minket a rendező, a történetszövés helyét a gondosan komponált, erős hangulatú képek veszik át. A cselekmény néhány mondatban el is mondható. A falun élő özvegyasszony eltűnik az erdőben, egymástól elhidegült gyerekei megkeresik. Amikor kiderül, hogy az idős asszony Alzheimer-kórban szenved, Isztambulba viszik, s egyikük magához veszi. A néni vergődik a panellakás sokadik emeletén, madár a szűk kalitkában. Lánya pedig saját problémái miatt nem tud vigyázni rá, rábízza testvérére, aki egy randevú miatt továbbpasszolja a harmadik testvérnek, végül bedugják egy szanatóriumba. A saját édesanyjukat.
A cselekménynél fontosabbak a jellemrajzok és a szereplők élethelyzete. A vélhetően legidősebb lány eltűnt fiát keresi, és elromlott házasságát siratja. Hideg, mint a jég, bánatában parancsol, rendelkezik, leszúr, igazgat, de a főnöki álarc alatt mélyen, menthetetlenül boldogtalan. Megismerjük a kamasz fiút is, aki nyilvánvalóan a rideg otthonból menekül az utcára, a bűnözésbe. Mégis, a néni mellett ő a legtisztább, legfelnőttebb, nem véletlen, hogy a film végén egymásra találnak: a bolond és a gyerek. Csak ők őszinték, csak ők szabadok, ők mernek szembenézni az élettel és a halállal. A második testvér egy szingli újságírónő, aki valami link férfi miatt szenved, a harmadik egy alkoholista, munkanélküli fiú, aki a szabadságot a társadalmonkívüliségben véli megtalálni. Nem szeretet köti őket egymáshoz, hanem laza kötelesség.
A vászonról leugrik az üzenet. A metropolis felfalta a természetet, az embert robottá tette, lélektelen hússá, (amit) akit csak külsőségek, szokások, napi rutinok tartanak egyben. A három jellem az ellélektelenedés három lépcsőfoka, s beáll a sorba az unoka is, ha el nem lopja bomló elméjű nagyanyját, és vissza nem viszi az őszi rétek és ködös hegycsúcsok közé. Így azonban mindketten megmenekülnek, egyikük a halállal, másikuk az öntudatra ébredéssel, de megtalálják a kivezető utat.
Szomorú tükör, fájdalmas film. Fővárosiaknak kötelező.
(Pandora szelencéje. Rendezte: Yesim Ustaoglu, 112 perc, feliratos, forgalmazza: Mozinet Kft.)