Politikai gondolkodás és értelmiségi kontroll

Minden társadalmat három embercsoport alkot: az alul lévők, akik a változások ellenére nagyjából ugyanazoknak a köréből kerülnek ki, a felül lévők, akik meg akarják tartani a hatalmat, s a középen lévők, akik viszont meg akarják buktatni őket, írja Orwell az 1984-ben. A középen és a felül lévők időnként váltják egymást. A hatalmat hosszú ideig lehet birtokolni, de aztán elkövetkezik a bukás pillanata. Az a kérdés, mikor? Orwell szerint akkor, amikor a felül lévő embercsoport tagjai „elvesztik vagy az önmagukba vetett hitüket, vagy azt a képességüket, hogy eredményesen kormányozzanak, vagy mind a kettőt. Ilyenkor megbuktatják őket a középen lévők.”

Valami ilyesmi történt az MSZP–SZDSZ-kormánnyal. Hogy volt-e hitük, amit elveszíthettek volna, abban nem vagyok egészen biztos, de a kormányzásra való képességüket szinte a hatalomra jutásuk pillanatában elveszítették. Csakis ezért történhetett, hogy noha még nem következett el a választás ideje, ők már megbuktak. Hónapokkal ezelőtt. Amikor az SZDSZ kiszállt a koalícióból, valójában nem tett mást, mint konstatálta a kormányzati bukást. Az MSZP ideig-óráig úgy tett, mint az elhagyott szerető, aki mímeli, hogy boldoggá teszi a társtól való megszabadulás, és nem néz szembe azzal, hogy nem a függetlenség ideje, hanem a kényszerű elszigetelődés, a kapkodás és a reflektálatlanság, az ostobábbnál ostobább döntések napjai következnek.
Lányi András kicsit Orwellhez hasonlóan képzeli el a hatalmi váltógazdálkodást. A jobb- és baloldalt egyaránt felelőssé teszi az ország kialakult állapotáért. Írásának címe egyúttal a tartalma is: a megkérdőjelezett győzelem. (Természetesen a Fideszé.) Az emberben azért felmerül, hogy a jobboldalnak először talán győzni kellene, megszerezni a parlamenti többséget, utána fel lehet tenni a distinkciókat igénylő, analitikus, jellegzetesen értelmiségi kérdéseket. Például azt, hogy pirruszi-e ez a győzelem, vagy sem, erkölcsi jellegű-e, vagy csak politikai, választási. Földhözragadtságomból adódóan jövő tavasszal átmenetileg beérném egy pusztán választási győzelemmel is.
Kevés dolgot tartok olyan fontosnak, mint hogy az értelmiségi gondolkodás a politikai gondolkodás kontrolljaként működjön. A baloldal kontrolljára a jelek szerint amúgy sem számíthatunk, ők a támadást fogják előtérbe helyezni, tüzet nyitnak majd, ahányszor csak tehetik, így volt ez a polgári kormány idején éppúgy, mint az Antall-érában, s még inkább így lesz majd – bárcsak ne lenne igazam! – egy olyan parlamentben, ahol a Jobbik is ott ül majd. A jobboldalnak tehát az elkövetkező esztendőkben éppen a Lányiéhoz hasonló értelmiségi kontrollra kell leginkább figyelnie. Hogy az elkövetkező időszakban a lehető legkevesebb tévedéssel a legjobb döntéseket hozhassa, a Fidesz számára az állandóan működő kontroll is a létkérdések közé fog tartozni, és Lányi cikkét ezért tartom fontosnak. Hogy számos kérdésben nincs igaza, az nem olyan nagy baj, senki sem birtokolja a bölcsek kövét. Adott esetben többre tartok egy indulatokkal teli, de mélyről jövő elemzést, mint a politika sima igazságait simulékonyan közlő pszeudoértelmiségi attitűdöt.
Lányit ezzel most már annyira megdicsértem, hogy sort keríthetek arra, amiben vitám van vele, ahol úgy látom, önellentmondásba bonyolódott. Abban igaza van, hogy lepusztult állapotban van az ország, és senki nem diadalmaskodhat, aki a kormányrúdhoz kerül, senki „nem érezhet elégtételt, sem erkölcsi fölényt”. Egy pontig azt is elfogadom, hogy felelőssé teszi a magyar jobboldalt is az országos romlásért, részben, mert nem sikerült „az ország felvilágosítása, mozgósítása”, másrészt a 2006-os választások elvesztése miatt. De itt én ki is tenném a pontot. Nagyon sok munka vár itt nemcsak a Fideszre, hanem az egész magyar jobboldalra. El lehet merülni a bűntudatban és az önmarcangolásban a négy évvel ezelőtt elvesztett választások miatt, de ezt talán nem a kormányzati hatalom megragadásának előestéjén kellene megtenni. Az önelemzéshez erő kell. Az erő mennyisége emberben is, pártban is, véges. Ha a Fidesz most ismét belemerül az önelemző vétekkeresésbe (de miért tenné? 2002-ben talán nem eléggé, de 2006-ban éppen eléggé megtette!), amit Lányi javasol, akkor végzetes hibát követ el: nem marad ereje az ország talpra állításához.
„A Fidesz nyerhet a választásokon, és kormányozhat egy cseppet sem irigylésre méltó helyzetben, de nem győzhet, amíg le nem győzi igazi ellenfelét: önmagát” – írja Lányi. Szép ez a mondat, rómaias nemességet áraszt. És baloldalias sandaságot. Miről is van benne szó? Arról, hogy a Fidesz tegye főprogrammá a saját maga elleni küzdést. Azt hiszem, ezt tartalékolnunk kellene későbbi, konszolidáltabb napokra. Olyan időkre, amikor a baloldal belefárad a Fidesz-gyalázásba, amikor az ország eljutott már egy olyan stádiumba, hogy gazdaságilag, mentálisan, kulturálisan és erkölcsileg legalább olyan, de inkább jobb állapotban van, mint a polgári kormány idején. Jól emlékszem azokra a pillanatokra, amikor a Fidesz kampánystratégiai elveinek megfelelően a pártelnök mintegy „legyőzte magát” abban a televíziós vitában, amelyet egy kalandor politikussal folytatott, s nemes gondolatokat igyekezett megfogalmazni (meglehetősen hatástalanul), ahelyett, hogy a szemtelen hazugnak jól odapörkölt volna. Egy ország rágta akkor a körmét a televízió előtt, és nem értett semmit. Egy kiváló debattőr frázisokba csomagolta igazi énjét, elvesztette remek humorát, zsebre vágta iróniáját, és hagyta, hogy vele szemben a kalandor senkiházi érvényesüljön, egyszóval „legyőzte önmagát”.
Lányi Andrásnak azt üzenem kizárólag a magam nevében, egy, az övétől eltérő értelmiségi alapállásból, hogy még egy ilyen „legyőzzük önmagunkat” mozgalom a jobboldalon, és ajándékba adtuk a posztkommunista baloldalnak a huszonegyedik század első harmadát.

De tételezzük fel, hogy Lányinak igaza van, s az egész jobboldal bűnös abban, hogy nem világosította fel az országot, s hogy 2006-ban nem nyerte vissza a hatalmat a szocialistáktól. Én már ezt a felvilágosítást is narodnyikízűnek érzem, mert bár nem becsülöm alá az értelmiség, különösen pedig a médiaértelmiség tájékoztató szerepét, azért ami az embereket elsődlegesen felvilágosítja, az az ő saját életük. Az utóbbi években egészen drasztikusan a saját életük világosította fel őket arról, hogy szervezett gazemberség folyik az országban a baloldali–liberális kormánykoalíció égisze alatt. Amikor a Fidesz 2006-ban beindította végzetes kampányát a „rosszabbul élünk” jelszóval, átlagban még nem éltünk olyan rosszul, hogy az az egyes ember életében markánsan kirajzolódott volna. Még nem volt a hazai, magántulajdonba vett lakásvagyon egyharmada jelzáloggal terhelve. Még nem álltak a bankok hiéna módra lesben a családok által épített ingatlanok, javaik megszerzésére. Az igazi „rosszabbul élünk” kampányt akarata ellenére a Gyurcsány-kormány indította be, és jelenleg Bajnai Gordon teljesíti ki. Tettei, kormányfői döntései kampányolnak ellene, ma már akár az is lehetne a jelszó: „egészen pocsékul élünk”.
De ha igaz az, hogy a jobboldal bűne volt a választások 2006-os elveszítése, ebből nem az következne-e, hogy Lányi ezek után a legnagyobb jobboldali párt vezetőjétől egy komoly, kemény politikai stratégiát kér számon, amelynek győzelemhez kell vezetnie? S ha nem tudna a Fidesz ilyen komoly, kemény politikai stratégiát felmutatni, sőt halvány jele sem mutatkozna annak, hogy győzni tud tavasszal, akkor valóban javasolhatná nekik, hogy inkább húzzák le a redőnyt, és a jótékony sötétben elemezgessék önmagukat.
De a Fidesz utcahosszal győzött az európai parlamenti választásokon. Lányinak ez nem bizonyíték a politikai stratégia jogosságára? Miért nem veszi észre, hogy a Fidesz éppen azt a politikai stratégiát találta meg, meglehetősen racionális érvek mentén, amely sikerre vezetett? Mert az, amit ő megvetően Orbán-doktrínának nevez, valójában a Fidesznek az egész jobboldalt lefedő politikai stratégiája volt. A doktrína eredetileg tudományos szabályrendszert jelent, a politikában azonban kemény törekvést, irányelvet kell értenünk alatta, amelyet az adott politikai oldal (párt vagy kormány) egésze követ. (Gondoljunk a szovjet befolyási övezet kiterjesztése elleni Truman-doktrínára.) Lányi úgy tesz, mintha az „Egy a tábor, egy a zászló” hitelv lett volna, és nem irányelv. Nagy a különbség. Lányinak, akit a Fidesz igazán elismer, több rendezvényükön magam is hallottam őt felkért előadóként szónokolni, látnia kellene, hogy ez a jelszó nem a sokszínűség kifehérítésére létrejött csúnya vegyszer. Inkább kényszerű felismerése annak, hogy választási rendszerünkben három darab tizenhét százalékot megszerzett pártnak nincs esélye koalíciós kormányt alakítani, ha vele szemben harminc százalékot szereztek, s még szövetségeseik is vannak, de egy ötvenegy százalékot megszerzett párt már igencsak kezdhet magával valamit. Orbán Viktor kesernyés iróniával több interjúban is elmondta, hogy valaminő oknál fogva a baloldal arra vágyik, hogy a jobboldal sok kis színes pártocskából álljon, míg saját térfelükön ezt a színességet nem igénylik. Nincs is jobb dolog annál, ha a széttöredezett jobboldal nem képes hatalomra jutni.
Mit válaszol erre Lányi András? Azt, hogy „a sokféle, egymással ellenkező akarást” nem szép dolog „egy zsákba gyömöszölni”? Lányi Andrásnak ideáltipikus körülmények közt, meglehet, igaza van. De nem azok között vagyunk. El kell döntenünk egy fontos kérdést. Vagy széplelkű értelmiségiként hajtogatjuk a jobboldali ellenzék szivárványos sokszínűsége feletti emelkedett érzéseinket, vagy elfogadjuk a választási rendszerből adódó matematikát, és megértjük: a jobboldal győzelméhez vasakarattal létre kellett hozni egy rendkívül erős, nagy jobboldali pártot, amely nem függ ingatag szövetségeseitől.

Lányi András ott volt azon a kötcsei találkozón, ahol Orbán Viktor a Fidesz munkájáról beszélt, s számokkal illusztrálta, hogy a pártra szavazók száma 1998 óta egyre nő, a felmérések szerint a tanácskozás idején (tavaly szeptemberben) hárommillió-háromszázezer körül volt. Ekkor Fábry Sándor szólásra jelentkezett, s megkérdezte: nem lehetne, hogy inkább ne nőjön a Fideszre szavazók száma, de nyerjünk? Kérdése nyomán derültség volt a közönség soraiban, de utána tanulságos okfejtést hallottunk arról, hogy ami alacsony részvétel mellett elég volt az 1998-as győzelemhez, az négy év múlva a jóval több voks ellenére is kevésnek bizonyult.
Ne felejtsük el: 1998-ban az MSZP, az SZDSZ és a Munkáspárt 1982159 szavazatot kapott. A Fidesz, az FKGP, az MDF, a KDNP, a MIÉP és az MDNP pedig 2448654-et. De hol vannak ma ezek a jobboldali pártok? Hol vannak a kisgazdák? És az MDF?
Láttuk, mi lett a kisgazdapártból. Látjuk, mivé lett az MDF. A Fidesznek nemigen volt másra lehetősége, mint hogy megbízható szövetséges hiányában leginkább önmagára, s olyanokra támaszkodjék (KDNP), akikkel a napi együttmunkálkodás lehetséges. Dávid Ibolya csak riszálta a pártját a jobboldal előtt, de metaforikusan szólva másokkal randevúzgatott. Pártjából mára egy bajusz maradt. Most szövetséget ajánl a győzelemesélyes Fidesznek, de hát ez a hajó elment. Nem a Fidesz vallotta kárát, hanem az MDF. Ha a Fidesz az emberek szemébe akar nézni, soha nem köt szövetséget egy olyan MDF-fel, amelyet Dávid Ibolya vezet.
Nem egészen értem Lányit, amikor megvetően szinekúrák szétosztásáról beszél. Éppen mert egy letarolt, valóban tatárjárás utáni szétrabolt országot kell rendbe tenni, itt minden aktív erőre, minden elképzelésre, minden tevékeny akaratra szükség lesz. Szinekúrákat lelépő hatalmak szoktak biztosítani maguknak. A Fidesznek s az egész magyar jobboldalnak túl sok dolga lesz, senki sem dőlhet kényelmesen hátra a fotelban.

„A Fidesz, bármennyi szavazatot szerezzen is, nem győzött, mert az Orbán-doktrína megbukott” – jelenti ki Lányi András gondterhelten. S nekem most nem az az ellenérvem, hogy ha az a jobboldali stratégia, amely a 2002-es választások elvesztése után formálódott ki, valóban megbukott volna, akkor a Fidesz az európai parlamenti választásokon nem tudott volna győzni. A kijelentésben rejlő mélyértelműsködéssel van nekem bajom. Azzal az állítással, hogy hiába győz a Fidesz, hiába szavaz rá mindenki, aki csak él és mozog, a hitelv nem igazolódott százszázalékosan, mert előretört a Jobbik, tehát a Fidesz mindössze csak nyerni tud a parlamenti választásokon, győzni nem. Körülbelül így fordítanám le Lányi mondatát. De azt hiszem, valamit ő túlbonyolít. A győzelemhez szerintem elég a győzelem. Ne legyünk már annyira pesszimisták, hogy a jobboldalon a választási győzelem is csak erkölcsi vereség lehet! Ezek a filozófiai bukfencek idegenek a politikai gondolkodástól, a választópolgár meg azt sem tudja, az ilyen okfejtést eszik-e vagy isszák.
Lányi mellesleg azt hajtogatja, amit a Jobbik állít. Hogy tudniillik nem „egy a tábor” és nem „egy a zászló”, mert hiszen itt vannak ők. Akiknek a trikolórnál is jobban kedvelt zászlajukon csak piros és fehér sávok vannak. Csakhogy az Orbán-doktrína helyes, avagy nem igazolódott voltáról nem az dönt, hogy időközben a magyar nyomorúság létrehozott egy radikális politikai erőt. Hanem az, hogy győzelemre áll-e a Fidesz, vagy pedig előzékenyen megteremtette a lehetőségét hat aranyos kis, egyenként négy-hat százalékot hozó, viszont igen színes jobboldali pártocska létrejöttének, amelyek között a Fidesz csak egyetlen párt, és maradt neki vagy tizenhét százaléka.
Az „Egy a tábor, egy a zászló” soha nem azt jelentette, hogy a jobboldalon a Fideszen kívül nem létezhet másik párt. Csak annyit jelentett, hogy ha nem jön létre egy erős és nagy gyűjtőpárt ezen a politikai mezőn, akár a félelmetesen manipulálható jobboldali kis pártok rovására, akkor a XXI. századot ajándékba adtuk a posztkommunistáknak.
Bizony, én is jobban örülnék egy erős zöldpártnak a jobboldalon, mint egy olyan erőnek, amely még mindig nem tudta eldönteni, hogy a kurucinfóhoz, vagy a Fideszhez integrálódjon-e. S félek, Lányi András kénköves lángokat fog rám fújni, ha megkérdezem: miért nem lett az Élőlánc ilyen erős zöldpárt a polgári oldalon? Ma nem főne a fejünk attól, hogy még mindig nem tudjuk, milyen viszonyba képes kerülni a Jobbik a Fidesszel. Mert ha bent lesznek a parlamentben, ezek a kérdések elő fognak kerülni. De azért én Lányi András helyében azt is megemlítettem volna a Jobbikról szólva: súlyos helyzetben lévő, érdekképviselet nélkül maradt embereket tudtak megszólítani, és ez hatalmas tanulság. Nem csak a baloldalnak.
Azt javaslom Lányi Andrásnak, hogy itt a polgári oldalon előbb tegyünk meg mindent a hatalom visszaszerzéséért, hozzuk rendbe az országot, s utána, ha még lesznek, akiket érdekel, majd megmutatjuk, milyen színesek vagyunk mi, jobboldali értelmiségiek.