A lankadatlan szolgálat és legyűrhetetlen munkakedv emberének éreztem mindig. Aki számára nincs elvesztett csata, legfönnebb átmeneti vereség, amelyből ismét talpra kell állni. Mert vannak ügyek, melyeket sohasem szabad föladni. Csak azért is ember volt ő. Szívós szerénységgel végezte a dolgát. Azoknak a vándorprédikátoroknak XX. századi utódaként, akik megállás nélkül járták nemcsak Tolnát-Baranyát, hanem az egész hódoltságot, vitték a vigasztalást a török dúlta országban, mert jól tudták, hogy lelki táplálék, belső megújulás nélkül nem lehet túlélni ezeket az időket, nem lehet szebb jövőre készülni. Püski Sándor ilyen lelki tápláléknak gondolta a könyvet. Küldetésének tartotta a könyvkiadást. Tudta, nem ér véget azzal a munkája, hogy kijönnek a nyomdából a könyvek. Az olvasóhoz is el kell jutniuk. Meggyőződése szerint tábort kell toborozniuk ezeknek a könyveknek, a szociális és nemzeti megújulás magyar táborát.
Hetven évvel ezelőtt, amikor kiadót alapított, különösen időszerű volt a szellemi erőknek a mozgósítása. Forrásban volt a magyar társadalom, a népi írók mozgalmának ekkorra már sikerült jelentős közvéleményt teremtenie. Az akkori hatalom köreiben is határozottan megerősödtek az elkerülhetetlen társadalmi reformok hívei. Ugyanakkor radikális szélsőjobboldali erők léptek szociális és faji demagógiával a politikai porondra. A magyar kormányok a tengelyhatalmaktól várták az újabb magyar területi revíziós követelések támogatását. 1938 tavasza után közvetlen szomszédunk lett a náci német birodalom; a külső nyomásra és a belső feszültségekre torz válaszként 1939-ben diszkriminatív „zsidótörvényt” fogadott el az országgyűlés.
A Püski Kiadó nevével magyar szakos egyetemistaként találkoztam először. Mint történeti jelenséggel. Hozzátartozott a két világháború közötti magyar irodalom múltjához. Lezárt, lepecsételt múltjához. Negyedévesként módszeresen nekiveselkedtem a népi írók tanulmányainak, szociográfiai munkáinak.
*
Ettől kezdve iránytűnek éreztem az emblémát a szarvasfővel. Mintha friss levegőre nyitottak volna ablakot a kiadó antikváriumokból összehalászható kötetei. A szellemi útkeresés éveiben nyomasztó teher volt nekem is a hivatalos ideológia és a fölülről kijelölt irodalmi kánon. Szabad utakat kerestem, másfajta beszédet. Revizionista marxistákat, francia egzisztencialistákat, polgárpukkasztó, lázadó szavakat a kádári gulyáskommunizmus lélekemésztő légkörében. Szabó Zoltán, Féja Géza, Erdei Ferenc, Németh László, Kovács Imre, Kodolányi János magyar valóságot faggató írásaiban találtam meg azután a kalauzt a történelmi folyamatossághoz. Szellemi útipoggyászom egyik meghatározó rétege innen való. Fogalmam sem volt arról 1966–67-ben, hogy ennek az irodalmi-politikai mozgalomnak egyik fontos háttérembere Püski Sándor volt. Pedig akár személyesen is találkozhattam volna vele, akkor már nem volt börtönben. Az ismeretlenség és a távolság viszont alakját így legendává növelte előttem. Egy visszavonhatatlanul elmúlt korszak legendájának tartottam.
A népi írók szellemi örökségének továbbadását Püski Sándor azonban föladatának tekintette a későbbiekben is, 1945 után néhány évig éppúgy, mint az Egyesült Államokban 1970-et követően, és hazatérte után ismét folytatta ezt a munkát. Nyilvánvalóan mást jelentett e tevékenység a mozgalom virágkorában, amikor közvéleményt formált, politikai gondolkodást alakított, mást, amikor megváltozott körülmények között már inkább csak egy fontos hagyományt közvetített.
Hetven-nyolcvan év választ el bennünket attól az időtől, amikor tábor kezdett gyűlni köréjük, amikor Magyarország, a magyar értelmiség helyzettudatát meghatározó módon befolyásolta a népi írók mozgalma. Megjegyzendő, hogy az elmúlt évtizedekben rendkívül sok akart és akaratlan félremagyarázás és félreértés kísérte e mozgalomnak és irodalmi hozadékának a megítélését. És mindmáig élnek az egyszerűsítő sémák, előítéletek. Nem tarthatjuk minden tekintetben alkalmasnak e mozgalom értékelésére a politikai baloldal–jobboldal kétpólusú sémáját. Vagy a népi–urbánusnak nevezett ugyanilyen kettősséget. Nem szabad elfelejteni, hogy mind a két irányzat a korabeli politikai rendszer ellenzékéhez tartozott. Más kérdés, hogy mire szolgált a kommunizmus alatt a magyar szellemi élet ilyetén manicheisztikus kettéosztása a hatalom számára. Meglehetősen alantas módon eszközként használták az értelmiség kézben tartásához.
A második világháború előtt a magyar társadalom kelet-közép-európai szomszédainkhoz hasonlóan többségében agrárius-paraszti közeget jelentett. Ezért tartom a politika dimenziójában a mi népi mozgalmunkat leginkább a Piast lengyel parasztpárthoz és a Radic-féle Horvát Parasztpárthoz hasonlónak. Mások voltak térségünkben a polgárosodás lehetőségei és dilemmái, mint tőlünk nyugatra. Az 1920-szal csődbe jutott liberális állampolgári nemzet fogalma után nálunk még külön kínzó kérdéssé vált: ki vagy mi a magyar?; anyanyelvi közösségünknek legalább egyharmadát politikai határok választották el az országtól. A külpolitikai erőtérben egyre világosabb lett, hogy ellenséges szomszédokkal körülvéve expanzióra készülő nagyhatalmak közé szorultunk. Egyszerre volt napirenden a társadalmi feszültségek problémája, a határon kívüli magyar közösségek gondja és a nemzeti függetlenség kérdése. Összefoglalva némi egyszerűsítéssel azt lehet mondani: a népi mozgalom fősodra a magyar társadalom átalakítását, modernizálását szerves fejlődés útján kívánta véghezvinni, paraszti polgárosodást akartak, szociális igazságot, megteremtvén a magyar anyanyelvűek egységét, békés együttműködésben szomszédainkkal, kívül maradván a totalitárius nagyhatalmak befolyási övezetén. A bekövetkezett események mérlegén bizonyára könnyen utópisztikusnak látszanak ezek a célok, mindazonáltal nem érvénytelenítette őket az idő, értéktartalmuk miatt vonzóak maradtak a következő nemzedék számára. Szerintem sok igazság van abban, amit Szabó Zoltán írt 1956-ról, hogy a forradalom valójában a népi írók mozgalmának a diadalát jelentette.
Egyáltalán nem volt véletlen, hogy a kádári restauráció fő eszmei-ideológiai bűnbaknak a népi írókat kiáltotta ki az 1958-as párthatározatban. Függetlenül attól, hogy kit kísértettek meg közülük díjakkal, kiket próbáltak kompromisszumra, kollaborálásra bírni, a fenyegető veszélyt bennük látták, hiszen a társadalmi átalakulás és a nemzeti függetlenség szószólói voltak, és nem lehetett őket a Horthy-rendszer hívének tekinteni. Ekkor került a kommunista propaganda célkeresztjébe fő eszmei veszélyként a magyar nacionalizmus. Amikor pedig Moszkva – nem függetlenül a magyar ’56 tanulságaitól – a csatlós országokban fokozatosan engedélyezte a bolsevik államideológia és a hagyományos nacionalizmus (kivéve persze az oroszellenes tradíciókat) ötvözését, Magyarország két okból sem követhette ezt az utat. Az egyik természetesen az idegen megszállók ellen vívott szabadságharc volt, a másik pedig a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek mint a szovjet befolyási övezet stabilitását fenyegető tényező. Nálunk a Bach-korszak logikájára emlékeztető módon állították szembe a modernizáció (gazdasági fejlődés) és a nemzeti függetlenség kérdését. A Molnár Erik-i történelemszemlélet azt üzente, hogy a jóléti intézkedések, életszínvonal-emelkedés fejében érdemes lemondani a nemzeti függetlenség úgymond idejétmúlt irreális követelményéről. A hazai gulyáskommunizmus egyik fontos eszmei alapja volt ez.
Ebben az összefüggésben értelmezhető a Püski Sándor elleni koncepciós politikai per, ítélet és börtönbüntetés. A kolozsvári magyar egyetem önállóságának fölszámolása elleni tiltakozó akció volt a bűne. A kádári Magyarország ez esetben is hűségesen szolgálta egy szomszédos ország magyarellenes nacionalizmusát. Láthattuk később, nem egy esetben a posztkommunista kormányok szintén e hagyományt folytatták. Természetesen az is kapóra jött a hatalom képviselőinek, hogy a népi írók kiadójáról volt szó, aki a forradalom leverése után nem volt hajlandó kollaborálásra, és akinek jóval kevésbé ismerte a nevét az ország közvéleménye, mint a már élő klasszikusnak számító írókét.
Nem ismerem pontosan a hátteret, hogy miképpen, milyen kompromisszumok hatására engedélyezték Püskiéknek 1970-ben az ország elhagyását. Mindenesetre New Yorkban is talpra tudott állni. Kis könyvesboltja néhány év alatt a magyar szellem igazi nagykövetségévé változott. Könyveket jelentetett meg újra, régi szerzőket és újakat. Írókat hívott meg a tengerentúlra, szervezte utaztatásukat, programjukat Amerikában. Vállalta a határon túli magyarok ügyét. Vékony, cérnaszálnyi kapcsolatom nekem is volt a kiadóval, nem valószínű ugyan, hogy tudtak róla. Janics Kálmán szlovákiai magyar orvos és történész nagy visszhangot kiváltó munkájának (A hontalanság évei) névtelenül egyik szerkesztője voltam.
Személyesen csak 1987-ben találkoztam Püski Sándorral. Hol máshol, mint Lakiteleken? Az egyik konkrét célunk volt az évtizede tervezett Hitel megjelentetése. Ezért szerepelt a nyilatkozatban is az a követelés, hogy születhessenek független sajtóorgánumok. Sándor bácsi rögtön fölajánlotta segítségét, anyagi támogatását. Meg kell csinálni, ha engedik, ha nem, mondta. Amikor azután 1988 tavaszán–nyarán reményt keltő új szakaszba jutottak az előkészületek, gyakrabban találkoztunk. A beszélgetések közben úgy éreztem, mintha végig köztünk lett volna a nyolcvanas évek küzdelmeiben. Pontosan tudott mindenről. A gyakorlat felől nézte a dolgokat, nem metaforákban beszélt, hanem a tennivalók prózai nyelvén. Tárgyszerű volt, kedves és szerény, minden fontoskodó póz nélkül. Büszke vagyok arra, hogy együtt szerepelhetett vele a nevem a szerkesztőségi névsorban. Tiszteletbeli tagként volt Sándor bátyánk föltüntetve ebben az egyszeri csapatban.
Az 1990-es választási győzelem után sokszor eljött a szerkesztőségbe, hamar érzékelte ő is, nem minden úgy megy a politikában, ahogy elgondoltuk. Meglett azután a Krisztina körúti könyvesbolt, újrakezdődött a könyvkiadás. A kilencvenes évek elején többször megfordultam a boltban, gyakran beszélgettem velük, így kell mondani, többes számban: a magyar szellemi élet Philemonjával és Bauciszával. Fáradhatatlan igyekezet és következetes szolgálat jellemezte Ilus nénit és Sándor bácsit. Körükben soha nem éreztem az oly gyakori magyar csüggedést. Tenni kell, csinálni, nem beletörődni, amikor kedvezőtlenre fordult a széljárás. Ezt üzente minden cselekedetük. A kiadói munkában, a könyvesboltban, az újabb és újabb szárszói találkozók szervezésében. Vitték tovább a vállalt örökséget. Nem hajoltak meg politikai tekintélyek előtt, járták a maguk útját. Milyen figyelmeztető jel lehetett volna 1993-ban a fél évszázados jubileum alkalmával rendezett újabb „szárszói” tábor! Akkor már világosan látszott az elkanyarodás a lakiteleki indulástól. A kormányon lévő MDF azonban nem volt hajlandó szembenézni mulasztásaival.
Nem adták föl 1994 után sem, rendezvényeket szerveztek, könyvbemutatókat tartottak, nem utolsósorban pedig nagyszerű könyvek sorát jelentette meg a Püski Kiadó: a már klasszikusnak számító népi írók műveit, mai szerzőket, hazaiakat és határon túliakat. A nemzeti kultúra pótolhatatlan kincsestárát tették hozzáférhetővé. Ha elment az ember a könyvesboltba, a jól végzett munka örömének és a derűs bizakodásnak a hangulatát vihette onnan magával.
Oroszország
Nagy-Britannia csatlakozik az Oroszország elleni szankciókhoz
