Talált pálinka

Bevallom, elfogult vagyok Alföldy Jenővel, a jeles irodalomtörténésszel. Egy olyan álszent (és álliberális) érában, ami legszívesebben kirekesztené a szépirodalomból a politikumot, egy publicista költő verseivel visszatérően foglalkozni igen nagy bátorság. (Manapság a posztmodern kánonácsolók még Ady Endre poéta voltát is kétségbe vonnák „egy ember, egy polc” alapon; felróva neki, hogy olykor vezércikket is ír.) Alföldy Jenő egy debreceni antológiából halászta ki a verseimet, és lassan húsz éve ragaszkodik „zsákmányához”. Kitartó figyelme legalább olyan zavarba ejtő, mint amilyen megtisztelő. Hiszen a voltaképpen rendesen el sem indult, kánonokhoz ki nem pányvázott, „csak azért is” irodalmi pályák messze sérülékenyebbek, mint a „beárazott” poétatársaké, mivel nem volt módjukban kiépíteni a túléléshez szükséges védelmi zónát. (Egy kánonon belüli, elkényeztetett, védősáncos, ezért burokból szemlélődő verselő ezért érezheti szívből és gyomorból „pofátlanságnak”, a recepció reklámízű forrásmegjelölésének, ha egy alkalmi irodalmi purparléban Alföldyre mint tekintélyre hivatkozom.)
A lányos zavar amiatt van, mert ez a kritikus valahogy a vesémbe lát: még akkor is rólam beszél, amikor egy-egy poétikai természetű jelenséget értelmezni igyekezve egyébként orbitálisan téved. Az empátiának ez a foka nem magyarázható sem a költői forma, a klasszicitás iránti hasonló vonzalommal, sem az egymással kölcsönösen rokonszenvező világlátással. Alföldy Jenő a jelek szerint seregnyi más költővel – szinte mindegyik kritizált alanyával – empatikus, így kitüntetett helyzetemről ábrándozni alighanem tévképzet volna. Ha belegondolok, ez elismerő mondatainak értékét is csökkentené. Holott Alföldy Jenő véleménye – sőt hovatovább puszta témaválasztásai – egyre fontosabbá válnak az értékrelativizálás nyavalyájától szenvedő korunkban, amikor az egyik csúf, kirekesztő kánon helyébe egy másik, nem kevésbé csúf kirekesztő kánon telepedett. Alföldy Jenő annak ellenére maradt meg független gondolkodónak, hogy a függetlenség ideáját közben mások csúnyán prostituálták.
És még valami: magyarul ír. Szép, érthető nyelvezeten, hiszen egyúttal múlhatatlan kedvencei, József Attila, Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Kálnoky László és Csanádi Imre szellemi hagyatékáról van szó. Nem tömi tele a mondatait konfúz teóriákkal, irodalmár- halandzsákkal, miközben szakmai hozzáértését tekintve egy pillanatig sem hibádzik semmi. Legfrissebb páros könyvét, opus magnumát estelente, lefekvés előtt afféle folytatásos regényként olvastam. A két gyönyörű, keménytáblás kötet egyaránt a méltatlanul keveset emlegetett irodalmi nagyság, Csanádi Imre költői világáról szól: a világosbarna fedelű részletes pályaképpel szolgál, a zöld fedelű huszonöt verselemzéssel. Az azonosulás és távolságtartás libikókája valóságos bravúr, az olvasó konklúziója pedig az, hogy boldog az a poéta, akinek – akár holtában is – ilyen értő interpretátora adatik.
A kerek születésnap szerinte arra jó, hogy belássa: nem szigetelődött el annyira az irodalomtól, mint ahogy gondolta. Olyan gesztusokat kapott sok pályatársától (olyanoktól is, akikről már azt hitte: végképp „leírták”), hogy ha ezt jól beosztja, mint öreg zugivó a talált üveg pálinkáját, akkor sokáig eléldegél rajta. Ebben joggal bízhatunk, hiszen makacs ember: más talán alulmaradt volna abban a tusában, amit a hirtelen súlyos kór rákényszerített. Szelleme ismét töretlen, csak azt fájlalja, hogy nem tud már olyan szépen pillangózni, mint versenyző korában, tizenhét évesen. Mit mondjak: ez legyen hetvenéves koromban a legnagyobb bajom.