Újabb hitelek, további eladósodás

A Bajnai-kormány és lelkes rajongói előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a forint árfolyamának stabilizálásával megmentettek 1,7 millió devizahitellel rendelkező háztartást. Ez kétségkívül igaz, csak az a kérdés, hogy milyen áron. Ugyanis az IMF–Világbank–EU által folyósított 20 milliárdos hitelkeretből lehívott 12 milliárd euró stabilizálta lényegében a forintot az elmúlt hónapokban. Könnyen belátható, hogy ehhez a művelethez túlzottan nagy közgazdasági zsenialitásra nem volt szükség. A 12 milliárd eurós újabb hitel mintegy 3000 milliárd forinttal (a GDP 10 százalékával) növelte az államadósságunkat, amely így már a GDP 80 százalékát is meghaladja. Erről persze nem tudósítanak a győzelmi jelentések, pedig érdemes lenne felhívni rá a figyelmet, mert a következő két évtizedben ezt az adósságot az egész magyar társadalomnak (nem csak az 1,7 millió devizahitelesnek) kell visszafizetnie. A devizahitelesek ügyét sokkal olcsóbban (akár 300 milliárd forintból, tehát a hitelösszeg egytizedéből) is meg lehetett volna oldani, ha a hiteleket forintalapúvá alakították volna át, és csak a valóban rászorultaknak adtak volna állami támogatást. Igaz, ebben a megoldásban a külföldi (vagy az offshore cégek miatt annak látszó) befektetők nem tudták volna árfolyamveszteség nélkül kivinni a pénzeiket (amelyekkel gyaníthatóan a következő polgári kormánynak még komolyan számolni kell).
A forintstabilizáció egyik fontos következménye az is, hogy kilenc hónap után a magyar állam újból tudott államkötvényt kibocsátani, amelynek nagy sikere lett. Igen hamar lejegyezték és az első tulajdonosok jelentős felár mellett tudták továbbadni a magyar állampapírokat. A történethez azonban az is hozzátartozik, hogy a kibocsátott államkötvény nem forint-, hanem euróalapú, és magasabb kamatú, mint a cseh vagy lengyel állam által ugyancsak mostanában kibocsátott korona-, illetve zlotyalapú kötvények. A magyar államkötvény terhe tehát kettős, egyfelől a magas kamat, másfelől pedig a hosszú távon nem jelentéktelen árfolyamkockázat. Mert ne legyenek kétségeink, a most mesterségesen felerősített forint nem fogja sokáig tartani a 270 forint körüli árfolyamot, a reálgazdasági viszonyok, az ország versenyképessége ennél sokkal gyengébb árfolyamot tenne indokolttá. És nem lesz újabb 12 milliárd eurónk az árfolyam megtámogatására. A Bajnai-kormány pénzügyi stabilizációja tehát nem több, mint újabb hitelekkel lehetőséget teremteni a további eladósodásra. Az ebből adódó problémákat meg majd oldja az új kormány, ha tudja.
A miniszterelnök úr azzal dicsekszik, hogy a költségvetési hiányunk az idén csak 3,8 százalék lesz, ami az egyik legalacsonyabb egész Európában, sőt még talán a tengeren túl is. Éppen ezért sorra jönnek a külföldi államfők és kíváncsian tudakolják, hogyan is csinálják ezt a magyarok. Az érem másik oldala persze homályban marad, nevezetesen, hogyan is áll a reálgazdaság. Az elmúlt hónapokban az ipari termelés csökkenése 20-25 százalékos, az építőiparban a visszaesés 10-15 százalékos volt az egy évvel korábbi értékekhez képest, a GDP az első fél évben 6,5 százalékkal csökkent. A versenyszférában 160 ezer fővel kevesebben dolgoznak most, mint egy évvel ezelőtt, a foglalkoztatottak száma 2,1 százalékkal csökkent az év eleje óta, a munkanélkülieké pedig 27 százalékkal nőtt. Hát ilyen reálgazdasági adatok mellett valóban szerfelett szokatlan a 3,8 százalékos költségvetési deficit, hiszen ilyen rossz konjunkturális viszonyok között ez nem is deficitnek, hanem strukturális többletnek számít. A külföldi gazdasági vezetők érdeklődése tehát érthető: nyilván arra kíváncsiak, hogy miként lehet az, hogy ilyen nagy visszaesés mellett sem akar a magyar kormány költségvetési eszközökkel enyhíteni a válságon, amikor ők ennél kisebb (az EU 27-eknél a GDP 4,7 százalékkal csökkent az első negyedévben az egy évvel korábbihoz képest) visszaesés mellett is komoly költségvetési intézkedéseket tettek és ezért nagyobb hiányokat halmoztak fel.
Ugyancsak sikerként könyvelték el kormányzati oldalon a 3,7 százalékos 12 havi inflációt, hiszen ez alig haladja meg a 3 százalékos kitűzött célértéket. Júniusban, amikor már az idényáras élelmiszerek is jelentős szerepet játszanak a fogyasztói kosárban, könnyű viszonylag kedvező inflációs számot produkálni. Csak összehasonlításként: az eurózóna országaiban –0,1 százalék, az EU 27-eknél 0,6 százalék, Csehországban 0,8 százalék, Szlovákiában 0,7 százalék, Szlovéniában pedig 0,2 százalék volt a 2009. június/2008. júniusi árindex. Jól látható tehát, hogy a válság, a csökkenő kereslet miatt Európában lényegesen csökkentette az áremelkedés mértékét. Ez a hatás nálunk annak ellenére nem jelentkezett, hogy rekordméretű volt a termelés-visszaesés. Többek között azért nem, mert a Bajnai-féle stabilizáció jelentős központi áremeléseket (közüzemi díjak, áfa) foganatosított. Az év végére várhatóan hét százalék körüli lesz a 12 havi infláció, s az áremelkedés több mint 40 százaléka a központi árintézkedéseknek lesz betudható. Tehát ismét bevetették a régi szocialista receptet: egyensúlyjavítás az infláció mesterséges felpörgetésével. Az így realizálódó inflációs adó azonban nagyon igazságtalan elvonási mód, mert a szegényeket sújtja erősebben, a gazdagabbak ugyanis tudnak védekezni ellene.
A kormánypropagandában kevesebb szó esik a lakossági megszorításokról, de ha esik, akkor mindig abban az összefüggésben, hogy ezek az intézkedések, bár súlyosak, de elengedhetetlenek a sikeres stabilizációhoz. Mintha a siker záloga a szenvedés mértéke lenne, minél többet szenved a lakosság, annál nagyobb valószínűséggel lesz a stabilizáció eredményes. Persze senki nem mutatta még be azt, hogy a gyes és a gyed megkurtítása, vagy a 13. havi nyugdíjak és köztisztviselői bérek elvonása milyen mértékben javítja a versenyképességünket, vagy a humántőke minőségét. Továbbá az sem nyilvánvaló, hogy az év eleje óta 9,4 százalékkal csökkenő reálkeresetek a közszférában miként fejtik ki a jótékony hatásukat a dekonjunktúra, az általános kereslethiány felszámolásában. S ugyancsak nem látszik, hogy miként lesz eredményes vidékfejlesztés az önkormányzati pénzek újabb megkurtításából és az ingatlanadóból. Ha a közkiadások csökkentése mellett az átlagos adóterhek is csökkentek volna (de nem csökkentek), akkor talán reménykedhetnénk valamilyen élénkítő hatásban, bár akkor sem lehetnének vérmes reményeink, hiszen a konjunkturális válságok időszakában az adócsökkentésnél sokkal hatásosabb a direkt keresletbővítés.
Az állami kiadások megkurtításakor a Bajnai-kormánynak rendre a szociális és jóléti kiadások jutnak eszébe, de az állami vállalatok, a vállalati támogatások és kedvezmények csökkentése szinte sohasem. Bajnai miniszterelnök úr fővárosi legendának minősítette azt (az egyébként baloldali szakértők, Gazsó Ferenc és Róna Péter által megfogalmazott) felvetést, hogy a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozásoknak nyújtott 1000 milliárdos támogatást és adókedvezményt kellene talán mérsékelni a jóléti kiadások megkurtítása helyett. A kormányfő annak tudatában tette ezt a dehonesztáló megjegyzést, hogy úgysem tud senki a kormánytisztviselőkön kívül pontos számot mondani az aktuális támogatások és kedvezmények nagyságáról. Ez igaz, de a 2006-os és 2007-es hivatalos vállalati mérlegbeszámolók összesítései azt mutatják, hogy a közvetlen állami támogatások és az adókedvezmények egyaránt 8-900 milliárd forint között alakultak, vagyis összesen a két cím alapján a vállalatoknak nyújtott támogatás 1600-1800 milliárd forint volt évente. A külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások a támogatásoknak csak kis részét (10-15 százalékát), az adókedvezményeknek azonban nagyobb részét (70-80 százalékát) kapták. Tehát egyáltalán nem megalapozatlan azt állítani, hogy a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások az említett mértékű kedvezményeket kapták az elmúlt évben. Hogy nem akarja a Bajnai-kormány ezeket a támogatásokat és kedvezményeket visszavonni, hanem újabb szorításokat hajt végre a jóléti kiadásokon, az egyértelművé teszi az értékrendjét, amelyben semmi szocialista vagy baloldali nem található.
A különféle értékelések általában azt állapítják meg, hogy a Bajnai-kormány igen jól teljesített a stabilizáció területén, mintegy 80 százalékos eredményt ért el ezen a területen, ennél sokkal gyengébben teljesített a növekedés feltételeinek megteremtésében, itt csak 20 százalékra teljesített. A két számból az elfogult szocialisták a maximális 100 százalékot hozzák ki, mert csak összeadják, és nem átlagolják a két számot. A kevésbé elfogult megfigyelők 50 százalék körüli teljesítményt állapítanak meg a két érték átlagolásával. A hozzáértő közgazdászok azonban jól tudják, hogy a stabilizációs intézkedések egy jelentős része (legalább 30 százaléka) kifejezetten rontotta a felzárkózás és növekedés feltételeit, tehát ezt nem hozzáadni, hanem levonni kell az átlagból, s így a Bajnai-kormány összteljesítménye csak 20 százalék körül mozog.
De ne legyünk teljesen méltánytalanok a kormánnyal szemben, és mérjük a teljesítményét azzal a célrendszerrel, amelynek érdekében létrehozták. A célok tehát: 1. felejtesse el a korábbi szocialista kormányok dilettantizmusát és teremtse meg a szocialista szakértelem mítoszát; 2. jelentős pénzeszközöket juttasson a baráti-elvtársi vállalkozói köröknek, hogy ellenzékben is ki tudjanak tartani; 3. teremtsenek olyan súlyos gazdasági helyzetet, amelyet a kormányra kerülő ellenzék nem tud majd kezelni. Nos, e három célt, megítélésem szerint a Bajnai-kormány igen jól teljesítette és fogja teljesíteni a még hátralévő idejében.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár