Vázlat egy nagyregényhez

O L V A S Ó

A mai idők közelmúlttá távolodnak Spiró György legújabb, néhány hónapja napvilágot látott regényében. A jövendő Magyarország útja az anarchisztikus, abszurd helyzeteket sem nélkülöző, lezüllesztett, a társadalmi egyenlőtlenségeket szinte a végletekig kiélező demokráciából vezet át – a csúnya-buta főhős, Vulnera Rea életének nyomvonalán – a Jagelló leszármazott Krull József villanyszerelő kommunista királyságába. Az első oldalaknál feltűnik, majd a végső fejezeteknél már bizonyossá válik az olvasó számára: a regény legnagyobb erénye – néhány, a helyén kezelt ötletet nem számítva – az eredeti, beszélő nevek használatában van. Mindenfajta jellemzés nélkül, szinte az első találkozáskor tudjuk már, ki is lehet dr. Pathó Kárpát rendőrtiszt, Fartin Gogó televíziós showman, vagy a főhősnő anyja, Somondó Emmő.
Az elbeszélő elvileg egy udvari krónikás, ő közli, ha kissé nehézkesen is, miként lett a népballadák torzított jegyeit feltűnően magán hordozó Reából az újból megcsonkított Magyarország – Békés megyéből Romanisztán néven független állam alakult – királynője. Alapvető hiba, hogy Spiró teljesen következetlen a narrációt illetően. A patetikus hangtól az irónián át a kuplészerű kunsztokig terjed az az elbeszélői skála, amelynek gyakori váltogatása, illetve keverése helyenként érdektelenné, helyenként pedig – az aktuálpolitikával túlságosan is elegyítve – pamfletszerűvé teszi a szöveget. Nem meríthetünk erőt itt már a jó nevekből sem, ugyanis a lelemények egy idő után túlságosan is vulgárisak, a Mikroszkóp Színpad tréfáira asszociálunk óhatatlanul is a kamatyadó vagy SparMa bank hallatán.
Spiró tollából egyébként áradnak a jó ötletek, sajnos komolyabb kontroll nélkül. Ez persze oda vezet, hogy olykor következetlenségek, elvarratlan szálak maradnak a szövegben. Kiváló példája ennek a funkcionális analfabetizmus orvoslására feltalált Magyar Képírás. Spiró a regény elején részletesen kifejti, hogyan vette át a nagyszerű újítást Európa. Hiába a jó ötlet, ha semmi funkciója: a továbbiakban nem találkozunk a rendszerrel, a hősök, kissé érthetetlen módon, inkább a hagyományos latin betűk silabizálásával bajlódnak, ahelyett, hogy a képírást használnák – mintha az nem is létezne. Ugyanez a kifogásunk az egyik fejezettel, amelyben Vulnera Birs mint diákfelügyelő részt vesz a füredi nácitalálkozón. A történetrész minden eleme érdektelen a regény szempontjából, érthetetlen, hogy a politikai viccen kívül mi más indokolta volna a beiktatását. A művet átszövik az ugyancsak teljesen feleslegesnek ható, az inkoherenciát erősítő bekezdések, a feleségválasztó zsűri tagjainak unalmas leírásától egyéb jelentéktelen szereplők sorsának kiemeléséig. Úgy tűnik, Spiró vulkanikus erővel ontja magából a kiváló ötleteket, ezek azonban önálló életre kelve lassanként megfojtják magát a regényt. A szerző ugyanis elfelejt rendet tartani, nyesegetni, s végül gondosan végigfésülni alkotását, hagyja, hogy tulajdon fantáziájának túlburjánzása győzze le a művet.
Végzetes hiba, hogy épp a maga teremtette világnak nem hatol a mélyére, azt csak szlogenek szintjén, s nem szellemiségében ragadja meg. Pedig a hanyatló társadalomnak, a butaságba hajló dekadenciának is van szellemisége, még ha időnként meglehetősen gyatra is. Ennek totális hiánya miatt válik a könyv a kiváló ötlethalmaz ellenére üressé és kissé unalmassá.
Mintha a Fogság írója tévedésből jegyezné csak a Feleségversenyt. Igaz, az ókorban játszódó nagyregénynél épp a hosszas és alapos történelmi kutakodás, a Tiberius kori világ hiteles leírásának vágya tarthatta mederben a szerző fantáziáját. Ennek köszönhetően akkor jó regény, Spiró talán legjobb regénye születhetett meg. A Feleségverseny más: a hamvasi éberség, tükörsima kedély helyett rend és arány nélkül a külső világban való nyugtalan szétszóródás állapotának visszfényét látjuk benne. Jó esetben egy előtanulmányt, egy nagyregény szertelen vázlatát.
(Spiró György: Feleségverseny. Magvető, 2990 forint.)