Viktor és a viktória

„Célhoz ért hitem, legyőztem magam, De van-e győzelem, vagy csak harc van?” (A Jekyll és Hyde musicalből)

Lányi András tisztességes, hazájáért aggódó gondolkodó, ám cikkében (Győzelem?, Magyar Nemzet, július 30.) engedett a kísértésnek, hogy éppúgy kénye-kedve szerint rendezze a politikai valóságot, mint korábban a filmjeiben. Kérdésfeltevései izgalmasak, ám konklúziói makacs tényeket hagynak figyelmen kívül. Találóan a tatárjárással indít, a Medgyessy–Gyurcsány– Bajnai-érát a totális országromboláshoz hasonlítva. Kétségkívül sokan éreznek így; az EP-választások tanúsága szerint az emberek meggyőző többsége. Ám IV. Béla nemcsak azért nem beszélhetett győzelemről, mert vereséget szenvedett (talán ha szocialista, megpróbálkozott volna vele): azért is, mert az újjáépítés jogát nem demokratikus választásokon nyerte el. Parlamentarizmusban mindig van nyertes és vesztes, az ország állapotától függetlenül. Ez a rendszer lényege. Így aztán a felülkerekedő váltóhatalmat a jó ízlésre hivatkozva el lehet ugyan jó előre tanácsolni a győzelmi mámortól, de az elégtétel érzésétől nem. Ráadásul a mai ellenzék tényszerűen erkölcsi fölényben van a saját magát morálisan is ledarált MSZP-vel és SZDSZ-szel szemben, s ha ügyesen és erkölcsösen kormányoz, van esélye arra, hogy jó ideig abban is marad. Eme fölénynek a mércéjét pedig nem Lányi, az én vagy bárki rokonszenve jelenti, hanem a demokratikus akaratnyilvánítás, például újraválasztás formájában.
Lányi téved abban, hogy az ellenzékiek azért sározódnának össze a kormányzókkal együtt, mert „képtelenek voltak egy végzetes politika megakadályozására”. Igen, képtelenek voltak, de csak azért, mert – legalábbis az Orbán Viktor által összefogott erők – minden tekintetben belül kívántak maradni a törvényesség keretein. Nem tetszettek forradalmat csinálni; a hatályos magyar alkotmány pedig ennyit enged a nemtetszés kinyilvánítására. Interpellációt, utcai demonstrációt, sztrájkot, népszavazást, illetve annak bemutatását minden legális fórumon: ezek lopnak, csalnak és hazudnak, s a tetejébe még ordítóan alkalmatlanok is. A 2006-os vereségért joggal és dühvel lehet ugyan Orbánt kárhoztatni, de ellenlábasaival morálisan összemosni, velük egy polcra helyezni nem. Az alkalmasságát tekintve pedig komoly ember nem vitatja: ha 2002-ben kormányon marad, ma nem lennénk uniós sereghajtók. A felelősségben lehet osztoznia a politikai elitnek, de korántsem egyenlő mértékben. A pozíciókat pedig muszáj újraosztani: ez a demokratikus váltógazdálkodás szükségszerű velejárója.
Abban egyetértek Lányival, hogy a Fidesz még nem győzött; legfeljebb háromnegyed távnál lekörözte ellenfelét. Messze még a célszalag, fel is lehet bukni. De Lányitól árnyaltabb gondolkodást várnék ama kormánypárti médiaszajkózásnál, hogy a versengő felek közül egyik kutya, másik eb. A kormányzásra való alkalmasság pedig épp a romok újjáépítésében mutatkozik meg – legfeljebb azzal az illúzióval kell leszámolni, hogy a szocialista országrontások után csak az Antall-kormány volt kamikaze. Az alkalmasság egyik fő feltétele az elszámoltatás (és nem leszámolás, ahogy a ballib elővédharcban máris billogozzák). Az Aranyhorda – amely nem húz el Ázsiába – szépen adjon vissza mindent, amit hatalmával visszaélve elhordott. Számoljon el Medgyessy, Gyurcsány meg Bajnai az utolsó ötforintosig, az utolsó stikliig. Legyen erre türelem és energia. S persze mindez a jogállami kereteken belül történjen. Ez ám a államférfi-próbáló feladat! Személy szerint ezt várom az Orbán-kormánytól, s a nép is ezt várja. Ha mást kap, nem feltétlenül a szocikhoz megy vissza, hanem továbbáll. S azok a keretek már nem biztos, hogy megfelelnének Lányi kényes morális és esztétikai elvárásainak. Tény, hogy az istenadta nép sem csinált forradalmat. Talán elpuhultunk, elcsenevészesedtünk, méltatlanok vagyunk az ötvenhatos elődökhöz. Csakhogy az mégiscsak egy moszkovita diktatúra volt, ez meg itt egy brüsszelita demokrácia. Lányi se szerzett az Ecserin illegális Kalasnyikovot. A demokratikus rendszer pedig korántsem szilárd: valódi megszilárdításához kétharmad kellene. Lányi fanyalog az esetleges kétpártrendszeren, csakhogy abban az esetben Amerika vagy Nagy-Britannia sem volna demokrácia. Ilyet állítani pedig meredek. A szocialisták eddig valóban abban a hitben élhettek, hogy a többpártrendszer viszonyai között továbbéltethető a reformkádári elit. Szerintem mára felmerült bennük, hogy a lengyel modell esetleg nálunk is meghonosodhat. Ezért mentek legutóbb megint a mozdonyfordítóba is, de hiába: mintha minden égtáj felől a varsói gyors közeledne. Arra pedig rosszul emlékszik Lányi, hogy az utódpárt nem lövetett közénk – bár egyelőre csak gumigolyóval.
Lányi szerint a Fidesz várható sikere relatív, merthogy az MSZP és az SZDSZ magától leamortizálta magát. Hát nem magától. Újra és újra meg kellett mutatni a népnek, hogy ezek lopnak, csalnak és hazudnak. Egy évtizeddel ezelőtt még elég volt ennek demonstrálására egy Tocsik-ügy; most elégtelennek bizonyult a brókerügy, a Gyurcsány-féle cégügyek, az őszödi beismerés, a Zuschlag-ügy, és még hosszan sorolhatnám. Az ellenzék (s hadd legyek szerénytelen: az ellenzéki sajtó) a tényfeltárásaival, akcióival, népszavazási kezdeményezéseivel is sokat tett ezért az amortizációért. Az SZDSZ sem jókedvéből, önként darálta le magát, hanem mert lefeszítettük róla a hazug jogvédő álarcot.
Abban igaza van Lányinak, hogy a polgári ellenzékre – így a Fideszre is – sikerült a posztkommunista médiamunkásoknak rásütniük az avíttság bélyegét. Ezt sürgősen le kell vetni: mindenestül modernnek és magyarnak kell lenni. (A modernségen nem stílust értek, hanem korszerű, összetéveszthetetlenül magyar európaiságot.) Egyáltalán: a Fidesznek és szövetségeseinek kormányra kerülve nemcsak kulturáltnak kell lennie, hanem a gazdaság mellett a kultúrát kell tevékenységének fókuszába állítani. Szellemi válságkezelők, új Klebelsbergek kellenek. Ez a kultúra legyen vonzó – az „európai közvélemény” pedig szokjon hozzá, hogy az új világrendben Európa mi (is) vagyunk. Ne azért legyünk européerek, mert a külhon tetszésére játszunk, hanem mert így természetes.
Lányinak elkerülte a figyelmét, hogy az orbánista tömb nem jobb- vagy baloldali (utálom például a „jobbos” meghatározást), hiszen mások által nem képviselt nemzeti és szolidáris célokat egyaránt zászlajára tűz. Egyelőre sokat ügyetlenkedik, de az útirány helyes: a XXI. század így képes meghaladni a XIX. századot. A világ problémáinak kezelésére pedig nemcsak a magyar elit nem tud univerzális gyógyírt, hanem semmilyen elit. Nem a „baloldali ellenségkép” miatt kell tehát elutasítani a létező gyurcsányizmust és bajnaizmust, hanem mert lopnak, csalnak és hazudnak. Ez nem sérelmi politizálás: társadalmi igazságtétel.
Én ott tartok, hogy a Fidesz nem kormányoz a Jobbikkal; nem lép ugyanabba a folyóba, mint a kisgazdákkal. Ugyanaz a megosztás (és leosztás) nem működik, mint húsz éven át: úgy néz ki, Orbánnak lesz egy jobb- és egy baloldali ellenzéke, más zászlókkal és táborokkal. A középutas („centrum”) szavazóréteg elvékonyodott, a Jobbik táborát nem kis részben kiábrándult MSZP-szavazók gyarapítják. Kutyulódnak a képletek. A „baloldal” tényleg csak nácizni tud, de ez már nem elég. Nekik is pokol lesz a következő ciklus, nem csak a kormányon levőknek. Munkamegosztás pedig csak ama pártok közt lehetséges, amelyek benn ülnek a parlamentben. Nem lesznek tömegesen: az MDF, az SZDSZ és az LMP más és más okból fantompárt. Így aztán a Fidesznek valóban győznie kell magán is, miután az összes ellenlábasát legyőzte. Államnők és államférfiak kellenek hozzá. Abban pedig egyetértek Lányival: azokat az arcokat szeretném ott látni a kormányzás körül, amelyeknek például 2003-ban és 2007-ben sem mosódtak el a vonásai.