Villanások

A hatvanas évek elején valóban fennállt a nukleáris háború veszélye, ma azonban csak elrettentő célból és presztízsokokból tartják fenn fegyverzetüket az atomhatalmak. Közös céljuk, hogy az indítógombok ne kerüljenek rossz kezekbe. A Szovjetunió a Hirosima és Nagaszaki elleni amerikai támadás után szánta rá magát atombomba előállítására, s pontosan hatvan évvel ezelőtt el is készült az RDS–1.

Valamikor a nyolcvanas években amerikai szakértők a szovjet atomprogramról szóló könyveket vittek ajándékba orosz kollégáiknak. A moszkvai tudósok állítólag nagyon örültek a meglepetésnek, mint mondták, sok olyan információhoz jutottak hozzá a kiadványokból, amelyekről ők sem tudtak. No igen, a kommunista rendszer nukleáris kutatásait – érthető módon – nagy titkolózás övezte. S bár a pontos terveket elvileg még maguk a fejlesztők sem ismerhették, az óceán túloldalán már a negyvenes évek második felében jól tudták, hogy az Egyesült Államok nem maradhat az idők végezetéig az egyetlen atomhatalom. Igazuk lett, Igor Kurcsatov, a szovjet kutatások vezetője éppen hatvan évvel ezelőtt jelenthette Sztálinnak, hogy elkészült az RDS–1 elnevezésű atombomba. (A rövidítés valószínűleg a Rosszija gyelaet szama – vagyis Oroszország maga készítette – mondatból ered.)
Rácz András, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen működő Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet tudományos munkatársa azt mondja, Moszkva lényegében 1945-ig nem folytatott hadászati célú nukleáris kutatást, a szovjet vizsgálatok a harmincas években kizárólag energiatermelésre irányultak. Mivel azonban az atomprogram hatalmas költségeit a háborús körülmények között nem tudta viselni, 1941 után ezek a fejlesztések is leálltak. Az amerikaiak 1945. július 16-án végrehajtott Los Alamos-i kísérleti robbantása, majd az augusztus 6-i és 9-i, Hirosima és Nagaszaki elleni pusztító atomtámadás azonban Moszkvában is átírta a forgatókönyveket.
A feljegyzésekben rendre visszaköszön az a megállapítás, hogy tömegpusztító fegyver bevetése elsősorban nem a már egyébként is kivéreztetett Japánnak, hanem a Szovjetuniónak szólt. Rácz András szerint ez nagy valószínűséggel részben igaz, elvégre a nyugati világ rettegett, mi lesz, ha Moszkva nem áll meg Kelet-Közép-Európánál. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem: ha bekövetkezik a szigetország elleni amerikai szárazföldi offenzíva, az minden bizonnyal még az atomcsapásnál is nagyobb, akár milliós emberáldozatot követelt volna. Amerikai forrásokban olvasni lehetett azt is, hogy Sztálin nem értette az üzenetet, a moszkvai feljegyzések szerint viszont nagyon jól értette. A diktátor a robbantásról értesülve állítólag annyit mondott: „Szóljatok Kurcsatovnak, hogy siessen a munkával!” Így is szükségük volt azonban még négy évre, mígnem 1949. augusztus 29-én reggel hét órakor egy kazahsztáni kísérleti telepen felrobbantották az első szovjet atombombát. A szerkezet tulajdonképpen az amerikai változat másolata volt, mint sok évvel később kiderült. Maga Kurcsatov is elismerte, hogy a kívülről érkező információk nélkül nem tudták volna véghezvinni a programot.
Nagy szerep jutott az információszivárogtatásban a kommunista gondolkodású nyugati tudósoknak, akik akár ideológiai alapon, a rendszer szimpatizánsaiként is szívesen megosztottak információkat a Szovjetunióval. A Rosenberg házaspár esete mind közül a legismertebb, akiket példát statuálva ki is végeztek Amerikában. Mint az azóta megnyílt KGB-aktákból tudni lehet, Ethel és Julius Rosenberg valóban együttműködött hazája ellenségével. Fordított esetről, tehát Amerikának kémkedő szovjet atomtudósokról nincs információ. Persze ennek az is az oka, hogy az Egyesült Államok mindig a Szovjetunió előtt járt a fejlesztésekben.
Az atombomba szerkezete különben – magyarázza a szakértő – igazából meglepően egyszerű, a szükséges hasadóanyag beszerzése, majd kezelése a nagyobb kihívás. Olyannyira, hogy Hirosima és Nagaszaki elpusztítása után még az Egyesült Államoknak sem maradt több atombombája, csakhogy erről rajta kívül senki más nem tudott. Ráadásul az, hogy egy hatalom képes előállítani atombombát, még nem jelenti azt, hogy célba is tudja juttatni, ehhez szintén nagyon fejlett technikai háttér kell. A szovjeteknek tehát bombázó repülőgépekre, rakétákra és tengeralattjárókra volt szükségük, hogy bombájukat potenciális fegyverré tegyék. Hatalmas szerencséjükre a japán légtérben megsérült három amerikai B–29-es gép kényszerleszállást hajtott végre szovjet földön, Moszkvának így lehetősége nyílt rá, hogy közvetlenül betekintést nyerjen az amerikai technikába. A szovjetek elengedték a személyzetet, két gépet visszaadtak, de előtte még lemásolták a szerkezetet, s hamarosan előálltak a B–29-esre kísértetiesen hasonlító TU–4-essel. Kicsit nehezebb volt, kicsit gyengébb, de az övék.
Hruscsovék az ötvenes évek végén tisztában voltak azzal, hogy nukleáris arzenáljuk gyengébb az amerikaiakénál, a hagyományos fegyverzetet illetően azonban nem volt hátrányuk. Ezért 1958 és 1961 között kölcsönös nukleáris leszerelésre akarták rábírni Washingtont, ám a Pentagonban ismerték a szovjetek hátsó szándékait, így nem mentek bele az atomfegyverek számának csökkentésébe.
Fontos tény mindemellett, hogy a Szovjetunió már Sztálin idején tartalékolni kezdte erőforrásait egy esetleges amerikai–szovjet összecsapásra, amely 1962-ben – tehát csaknem egy évtizeddel a diktátor halála a után –, a kubai rakétaválság idején majdnem be is következett. Rácz András úgy véli, akkor valóban nagyon közel álltunk az atomháborúhoz. Olyannyira, hogy a szovjet hajókat a karib-tengeri térségbe kísérő négy tengeralattjáró mindegyike nukleáris töltetű torpedókkal volt felszerelve, a katonák pedig tűzparancsot kaptak bármiféle amerikai támadás esetére. Ha tehát a másik oldalon valakinek megremeg az ujja a ravaszon, a következmények nagyon súlyosak lehettek volna. Később mind a két fél belátta, hogy elképesztő kockázatot vállalt, ennek eredménye, hogy forródrótot létesítettek a Fehér Ház és a Kreml között.
Az amerikai hadászati fölényt jelzi, hogy míg Moszkva 1962-ben mintegy 300–320 nukleáris töltetet lett volna képes eljuttatni az Egyesült Államok területére, addig Washington több mint háromezer töltettel támadhatta volna a Szovjetuniót. Hogy ez milyen hihetetlen pusztítást okozott volna, azt Rácz András elmondása szerint jól mutatja, hogy Magyarországot egyetlenegy ilyennel össze lehetett volna roppantani. Amint ugyanis a korabeli amerikai elemzésekből kiderül, úgy számoltak, hogy a Csepel-sziget északi részén bekövetkező robbanás az összes budapesti Duna-híd és belvárosi kormányzati építmény elsöprése mellett a százhalombattai erőművet és számos honvédségi létesítményt is megsemmisített volna.
A hidegháború végével a kölcsönös fenyegetettség is megszűnt, a kilencvenes évek elején sokkal inkább az vált a nyugati világ érdekévé, hogy a káoszban ne hagyja elkallódni az orosz tudósokat s főleg ne az atombombákat. Úgyhogy ma számos egykori szovjet kutatót – biztos, ami biztos alapon – az amerikaiak alkalmaznak. Ez még mindig jobb, mint ha az atomtitkok például terroristák kezébe kerülnének.
S hogy melyek ma a reális kockázatok? Az atomfegyver birtoklása továbbra is a nagyhatalmi lét szimbóluma és a biztonság záloga. Ezért is bír nukleáris töltetekkel az Egyesült Államok és Oroszország mellett Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, India, Pakisztán és – bár ezt nem ismerik el, de nem is tagadják – Izrael. Robbantott kísérleti atombombát Észak-Korea, és előrehaladott fejlesztések zajlottak többek között az apartheid idején Dél-Afrikában, a nyolcvanas évekig Brazíliában. De ez utóbbit sosem érték olyan bírálatok, mint a helyi hivatalos álláspont szerint csak békés célú atomprogramot folytató Iránt. Rácz Andrásnak az a véleménye, hogy a felsoroltak közül hosszú távon leginkább Pakisztán jelent valódi kockázatot, szélsőséges iszlám nézeteket valló erők hatalomra kerülése esetén ugyanis könnyen kiszámíthatatlan kezekbe kerülhetnének az indítógombok. A felsorolt atomhatalmak közös érdeke, hogy ez soha ne történhessen meg.