A báránybíró

Néhány nap múlva a Néprajzi Múzeumban Az Isten báránya címmel nyílik kiállítás a Szakrális művészetek hete programsorozat részeként. A kamaratárlat a keresztény ikonográfiai hagyomány egyik egyetemes jelképét paraszti tárgyakon mutatja be. A népi kultúra a XVIII–XIX. században lepedőkön, párnavégeken, szőtteseken, ládákon, de még ostyasütőkön és mángorlókon is őrizte a motívum különféle változatait, a szakralitást csak később sikerült kipofozni a hálószobákból, a konyhákból és a mindennapokból, a huszadik század kellett hozzá, eszelős izmusok terrorja. Ismerjük az Agnus Dei motívumot: kék mezőben, felhőkoszorútól övezve, lábával keresztes zászlót tartva áll a bárány, feje körül glória, vére kehelybe hull. A nyugati kereszténység legkorábbi Krisztus-szimbóluma, bibliai megalapozása Keresztelő Szent Jánostól ered, „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit.” És a legelterjedtebb is, egészen addig, míg a 692-es konstantinápolyi zsinat elrendelte, hogy Jézust a továbbiakban nem a nappal és a holddal körbevett bárány képében kell ábrázolni, hanem emberi mivoltában. Ember tervez, Isten végez, betartatni csak félig-meddig sikerült. A népi ábrázolásokban pedig konzekvensen megjelent, akárcsak az örökül hagyás rengeteg erdeiben, a balladákban és mesékben, hiszen ezek olyan mélységeibe visznek a múltnak, ahová a mindig a győztesek által diktált történelemkönyvek sohasem juthatnak. A bárány hosszú utat tett meg az emberiséggel együtt, hiszen volt már a biztos megélhetés, a gazdagság megjelenítője is (mint ahogy egyes, részben még a hagyományban élő népeknél ma is az), egy sumer versben olvashatjuk, hogy „a juh s a gabona fénylőn jelentek meg, az égben náluk található a bőség, az Országban náluk található az élet lehelete”. Az Ószövetségben a bárány áldozat, Ábel bemutatása kedves az Úrnak, míg Káiné a gabonával nem. És a zsidókat a bárány vére megóvja az elsőszülöttek feláldozásától, ellentétben az egyiptomiakkal. Vajon hány nőnek jut eszébe az ajakra kent vér a rúzs mindennapos használatakor? A leghétköznapibb mozdulatsorok eredete elvész a felejtésfaktor jótékony bugyraiban. A Jelenések könyvében ott a föláldozott és megdicsőült Bárány, ott van a hétpecsétes könyvön, csak ő méltó a felnyitására, ott a Sion hegyén, az élet vizének forrásánál, az Apokalipszisben. A fehér bárány az ártatlanság jelképe, de János Jelenéseiben a Világ Ura, az ítélkező bíró. Gyönyörű kontraszt ez, ha egyáltalán az. Mert a szeretetteljesség, az erőszakmentesség gyakorlása nem egyenlő a lúzerséggel, azzal, hogy a végtelenségig hagyjuk magunkat hülyének nézni, ezt Mahatma Gandhi és a Dalai Láma írásaiból is tudjuk. És nagy perek jönnek hamarosan.