A politika a hibás, nem a mutató

Nicolas Sarkozy, a franciák nyughatatlan elnöke már vagy tizennyolc hónapja felkérte Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdászt (képünkön), hogy egy bizottság élén dolgozzon ki javaslatot egy olyan új mutatóra, amely a GDP-nél jobban mutatja be egy ország helyzetét, lakosainak elégedettségét. Hírek szerint erre leginkább az késztette, hogy míg a GDP tekintetében Franciaország elég gyengén áll, az életminőséget meghatározó más tényezők – mint mondjuk a szabadidő – tekintetében jobban, így több mutató esetén az elnök mindig arra hivatkozhatna, amelyik kedvezőbb a számára.
A GDP (bruttó hazai termék) mint a gazdasági fejlődést jelző mérőeszköz, a harmincas évek válsága során született az Egyesült Államokban, és viszonylag gyorsan általánossá vált a fejlett ipari országokban, míg például a szocialista országok többségében a csak a termelő tevékenységeket mérő nemzeti jövedelmet használták a fejlődés mérőszámaként. Ez utóbbiból kimaradt a nem termelő tevékenységek (szolgáltatások) teljesítményének mérése, ezért is volt például oly gyalázatosan rossz annak idején a telefonellátás. A GDP-ről természetesen hamar kiderült, hogy csak korlátozott információt ad egy gazdaság és kiváltképp egy társadalom helyzetéről. Robert Kennedy amerikai szenátor már a hatvanas évek elején azt mondta róla, hogy „mindent mér, kivéve azt, ami az életet értékessé teszi”. Az első kőolajválságot követően megindult a kutatás, hogy a környezeti és nyersanyag-ellátási kérdéseket is számba vevő mutatót találjanak. Az első, máig is emlegetett mutatót az amerikai Yale egyetem professzorai, a Nobel-díjas James Tobin és William Nordhause dolgozta ki, ennek az ugyancsak Nobel-díjas Paul Samuelsonnal továbbfejlesztett változatát nevezték „nettó gazdasági jólétnek” (Net Economic Welfare – NEW), ám rendszeres mérésére nem került sor. Az ENSZ által kidolgozott „emberi fejlődés indexe”-t viszont rendszeresen mérik, és például a legutóbbi, 2006-ra vonatkozó adatok szerint Magyarország egy 177 országból álló mintában a 38., megelőzve Lengyelországot, Szlovákiát és a balti államokat, elmaradva viszont a csehektől, a szlovénoktól és természetesen a fejlett ipari országoktól.
Sarkozy az új mutatót a G20 soron következő, szeptemberi ülésén kívánja a világ vezető országai elé tárni meggondolás céljából. Megtehetné ugyanezt szűkebb környezetében, az Európai Unióban is, esetleg rávéve az Európai Bizottságot, hogy végre ne csak a maastrichti kritériumokban gondolkodjanak, hanem vegyék figyelembe az egyes országok, különösen az új tagállamok eltérő gazdasági és társadalmi sajátosságait, és ne igyekezzenek a szabad piac megszentelt eszméjének keretében olyan gazdaságpolitikát rákényszeríteni az egyes országokra, amitől azok nemhogy felzárkóznának, hanem még jobban tönkremennek. Kétségtelen, ha már létezne és alkalmaznák a Joseph Stiglitz és bizottsága által kidolgozott mutatót, amelyben például a foglalkoztatási szint és az egészség kapja a legnagyobb súlyt, rögtön kiviláglana, hogy például a bizottság által melegen üdvözölt Bajnai-csomag, amely a GDP-hez viszonyított államháztartási hiány mérséklése érdekében tönkreteszi az egészségügyi ellátást, nem megoldás, hanem a válság elmélyítése.
Addig is azonban, amíg az új mutató gyakorlati használatba kerül, nem ártana a meglévő régieket alaposabban megnézni, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy a piac mindenhatóságára felépített gazdaságfilozófia és politika mellett az Európai Unió sohasem lesz „a világ legversenyképesebb, leggyorsabban növekvő, tudásalapú gazdasága”, mint ahogy azt 2000-ben az unió vezetői célul kitűzték.