(a szabad rablás korát éljük-e )

Én nem tudom, hogy a megbízhatatlanság, ami az egész magyar társadalomra jellemző, alulról kapaszkodott-e fölfelé, vagy felülről ereszkedett alá. A Kádár-rezsimben a lopásnak, korrupciónak, önérdek-érvényesítésnek kiismerhető – szinte törvényes – rendje volt, amit a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedés mikéntje motivált.
A rendszer felbomlása a külföldön felvett kölcsönökkel kezdődött, mivel épp az a törekvés fordult viszályára, hogy a pártnómenklatúra ezekből a milliárdokból kívánta fenntartani nemcsak a saját jólétét, hanem a társadalom egyensúlyát is. A rendszerváltozás nem forradalmi törekvések, nem is érvszerű meggondolások révén következett be, hanem mintegy az adott gazdasági helyzet lehetetlenségének elismeréseként. Maga a nép sem a szükséget, sem a kényszert nem érezte át, tulajdonképpen jól megfért a bőrében, a változástól mást nem is remélt, csak azt, hogy a szocializmusban rászabottnál tágasabb és kényelmesebb lesz ez a bőr. A szabadság, a függetlenség, a demokrácia s más efféle böszmeségek talán csak az úgynevezett értelmiség egy részét érdekelték, bár a haladó értelmiségnek titulált réteg ezeket a fogalmakat is a saját szájíze szerint értelmezte s alakította a későbbiekben.
Arról fogalmam sincs, hogy az úgynevezett pártelit átélt-e bizonyos kezdeti riadalmat, de az most már egyértelmű: hamar felocsúdott az ijedtségből, s a szükségből erényt kovácsolt. Különösen az ifjúkommunisták, a „mi kutyánk kölykei” ismerték fel villámgyorsan a változásban rejlő lehetőségeket, s egészen eredeti módon halmozták fel a tőkét, s egy ideig úgy látszott, más céljuk nincs is, csak a gyors, minden skrupulustól mentes meggazdagodás.
Azonban már a kilencvenes évek elején világossá vált, hogy az exkommunisták a politikai hatalomért folyó harcból sincsenek kirekesztve. A sorsdöntő lehetőséghez az SZDSZ mérhetetlen hatalom- és bírvágya segítette őket hozzá, kibontakozásuk már önerőből történt. Mivel a hatalmi játszmában huzamos ideig részt kívántak venni, elődeikhez hasonlóan a megszerzett javak birtokában némi önmérsékletet tanúsítottak. Egy ideig csak azt lopták el, ami természetszerűen a kezük ügyébe esett, s többé-kevésbé betartották a demokratikus játékszabályokat, mivel szándékukban állt és esélyük is volt rá, hogy a hatalmat a négyévenként bekövetkező választások során máskor is megszerzik. Számukra személyes érdekeik miatt is haszonnal kecsegtetett a hazug mértéktartás, sőt az ország gazdaságának esetleges fellendülése is, mivel a kormányzati pozíciót így remélhették ismételten megszerezni. A Horn-kormány idején a Bokros-féle erőteljes megszorítások is azt a célt szolgálták, hogy az ország gazdaságának viszonylagos stabilizálása révén, a remélt jövőben újra egy megfelelően működő állam kormányzását vehessék a kezükbe, ahol további javak biztonsággal, törvényesnek nevezhető eszközökkel megszerezhetők és megtarthatók. Bár a Bokros-csomaggal ideiglenesen elveszítették a populáció bizalmát, azt a Medgyessy-féle 2002-es ígérgetéssel és osztogatással, s a gyurcsányi praktikákkal olyannyira visszaszerezték, hogy a 2006-os választási küzdelemből ismét győztesen kerüljenek ki.
De ekkor magatartásukban és helyzetükben Gyurcsány őszödi beszéde után alapvető változás következett be. A hazugságáriákat és a hatalmi brutalitást példátlan bizalomvesztés követte, oly mértékben, hogy 2009-re elveszítették minden esélyüket a következő választások megnyerésére. Amikor ez tudatosult bennük, a párt és a pártelit tagjai minden kontrolltól sietve megszabadultak, a demokratikus versenyből kiesve önkorlátozásuk feleslegessé vált. A titkos lopikálás szabad rablásba ment át, mivel az ország tönkremenetele már nem érintette a szocialista élcsapat politikai jövőjét. Hogy ennek következményeit meddig nyögjük még, én nem tudom…