Amikor a vesztes fél is boldog

Leírva remekül hat: a labdarúgó Bajnokok Ligája E csoportjának nyitányán Liverpool– DVSC 1-0. Hogy a helyszínen, az Anfield Roadon milyen számszerűsíthetetlen benyomások érték a jelenlévőt, azt az alábbiakban foglaljuk össze.

Számomra a 93. percben érkezett el a mérkőzés legfelemelőbb pillanata. Amikor a hazaiak elnagyolt szöglete után a Loki meglódult, szintén sarokrúgáshoz jutott, Rafa Benitez pedig idegesen pattant fel a kispadról, és mutogatni, üvöltözni kezdett; attól tartott, hogy még a végén kiegyenlítenek ezek a nevenincs magyarok. Aztán újabb másfél perc múltán, a hármas sípszót követően már pacsiztak, ölelkeztek az ellenfelek, és mindkét tábor éltette a sajátjait. Szép, szép, de ennek kapcsán meg az jutott eszembe: milyen tétmeccs az, amely után mindkét fél boldog?
Hát ilyen. Tizennégy éve a Ferencvárosnak mind a hat BL-fellépése katartikus élményt adott: kétszer a mennyben (3-0 Zürichben, 1-1 a Real Madriddal, itthon), háromszor a pokolban (1-5 és 0-4 az Ajaxszal szemben, 6-1 oda Madridban) érezhettük magunkat, ráadásként jött a Grasshoppers elleni 3-3-as hazai gólzápor. Szerda éjjel viszont csupán annyit jelenthettünk ki bizonyosan, hogy minden elismerésünk és tiszteletünk a DVSC-é, amiért első BL-szereplésén mindvégig egyenrangú vagy közel egyenrangú partnernek tűnt a kontinens egyik szupercsapatának otthonában. Térjünk észre, nehogy már egy fél mondat erejéig is fanyalogjunk! Az élmény azonban ettől még nem feltétlenül lesz örök, és a vélemények azt illetően oszlottak meg: ki kitől, miben és mennyivel várt többet? Elsőként érdemes meghallgatni a nézőket, hiszen ők bennfentes kívülállóként, mérlegelés és érdekek nélkül mondhatnak ítéletet. A buszon mellém lehuppanó srác például egy szuszra kibökte: „Nekem hatalmas csalódás volt a Liverpool. A játéka és a szurkolótábora is. Otthon egy jó kocsmában húzósabb hangulat lett volna.” Ebben nagyjából mindenki egyetértett, de el kell fogadni, hogy a házigazdának e találkozó kis túlzással annyit jelentett, mint a Lokinak a Magyar Kupa harmadik fordulója, mondjuk a Kozármisleny ellen. Ami feledhetetlen, az a negyvenezer torokból felharsant néhány nóta, azért is, mert egészen más futballkultúrát és közösségi szellemet tükrözött. Másrészt az is igaz, hogy a liverpooliak a legegyértelműbben éneklésben múlták felül a debrecenieket – háromnapos felkészüléssel valószínűleg a magyar himnusz is jobban menne nekik, mint általában a hazai lelátók népének –, és ez azért a DVSC csapatának és drukkereinek dicsérete.
A hívek döntő többsége természetesen méltatta kedvenceit, mondván: mindent megtettek, hogy nem lett jobb, élvezhetőbb a meccs, az a Liverpoolon múlott. Czvitkovics Péter megjegyezte, ha a 30. percben csak egy pillanattal előbb lő, Reina nem éri el a jobb felső sarokba tartó labdát; megválaszolatlanul marad, vajon mi történt volna 1-0-s vendégelőnynél, mert így is az első félidő utolsó negyedórájában kapcsoltak „harci sebességre” Gerrardék, ekkor ki is alakítottak négy helyzetet, ezekből egyet értékesítettek, éppen szünet előtt, a 45. percben.
Megint micsoda balszerencse – átkozódhatunk, de rögzítsük, hogy a BL-szerdán három gól esett ugyanebben a minutumban. A Sevilla talált be ekkor az Unirea Urziceni, az Arsenal pedig a Standard Liege hálójába, és egyszer sem fordítva. Talán nem véletlenül…
Halvány és eseti kritika mégsem ezért érte a DVSC-t, hanem azért, hogy a hajrában miért nem kockáztatott élesebben – „hogy 1-0 vagy 2-0, az már mindegy, de az
1-1 óriási lett volna”, vetette fel az egyik drukker, ám a többség lehurrogta –, természetesen nem erre reagálva, de ezzel kapcsolatban Herczeg András vezetőedző azzal érvelt: ő igenis behozta az utolsó negyedórára Feczesint, és 4-4-2-re állította át a hadrendet, tehát lépett a döntetlenért. Mindezt háborítatlan nyugalomban mondhatta el, mert a rendezők a BL, de egyéb sportesemények történetében is példátlan módot két interjúzónát, úgynevezett „mixed zone”-t különítettek el. Egyet az angoloknak, a klubházban, egyet a magyaroknak, az autóparkolóban. Mintha ezzel is azt hangsúlyoznák, nekünk azért még nincs túl sok közös dolgunk egymással. E bántóan lekezelő gesztustól eltekintve – aminek az a gyakorlati jelentősége, hogy aki kíváncsi Herczegre, az elszalasztja Rafa Benitezt – azonban tökéletes volt a szervezés, és e tekintetben, nyelvtudásban, kommunikációs készségben, profizmusban a DVSC-re legalább olyan fogós feladat vár szeptember 29-én, a Lyon elleni budapesti debütáláskor, mint a Puskás-stadion gyepszőnyegén.
Végezetül érdemes megismerkedni a másik oldal értékelésével is, annál is inkább, mert jelentősen közelít a miénkhez. A The Times napilap tegnapi elemzésének rövid összefoglalója így szól: bár a DVSC messze nem tűnt annyira merésznek a ’Pool ellen, mint a Havant & Waterlooville tavaly, az FA-kupa negyedik fordulójában, mégis rászolgált a közönség elismerő tapsára, hiszen igazolta, hogy az Anfielden a vesztes is joggal érezheti magát győztesnek. Az 1-0 emellett tökéletesen megfelelt számára, ami újabb bizonyítéka annak, hogy egyre inkább lejt a nagy európai futballpálya.
Kósa Lajos debreceni polgármester azért nem látja ezt visszafordíthatatlan folyamatnak, a meccs után legalábbis félig komolyan, félig a poén szintjén leszögezte: „Most a mi szurkolóink keresték a Beatles-múzeumban az emléktárgyakat, az igazi majd az lesz, ha a liverpooliak jönnek hozzánk, Debrecenbe, a vadonatúj stadionunkba, és ők vásárolják tele magukat Tankcsapda-ereklyékkel.” Innen pedig már csak egy lépés, hogy az angol mixed zone-t valahova a Nagyerdő közepére helyezzük.