Árulók

A hazai és a nemzetközi kommunista érdekek különös összjátékának eredménye volt az 1949-ben a vasasszakszervezet székházában megrendezett Rajk-per. A volt kommunista vezető ügyével kapcsolatban még ma is rengeteg az elvarratlan szál, a homályba vesző részlet.

Nem tűrjük körünkben népünk fasiszta árulóit! Pusztuljanak a bitangok! Éljen Rákosi Mátyás! Szinte naponta érkeztek 1949 kora őszén parancsszóra a munkások, parasztok, művészek, tudósok, egyetemi hallgatók a fenti szövegre kísértetiesen hasonlító táviratai a pártvezetéshez, a kormányhoz s a bírósághoz. A verbális gyilkolásba egyébként szovjet módszer alapján bevonták a gyerekeket is, amire jó példa a Szabad Nép szeptember 23-i citátuma: „Még fiatal vagyok, most töltöttem be a tizenötödik évemet, de ha kéne, saját kezűleg is felakasztanám őket.” A munkásmozgalom régi harcosa, a május vége óta letartóztatásban lévő Rajk László korábbi bel- és külügyminiszter pedig nap nap után készségesen vallotta be a vasasszakszervezet székházában rendezett tárgyaláson a soha el nem követett bűnöket.
A bíróság éppen hatvan éve, 1949. szeptember 24-én ítélte halálra Rajkot és társait, részben a szovjetektől kölcsönkapott „amerikai szuperkém”, Noel Field tanúvallomásai alapján.
Döbbenet honolt a hivatalosan elvárt lelkesedés mögött, főként a vallásosan hívő kommunisták köreiben. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az addig példaképnek tartott ikon valójában áruló, sőt „emberi bőrbe bújt bestiális gonosztevő”, aki nyilas bátyja instrukcióit követve lett a Horthy-rendőrség spiclije, majd amerikai és jugoszláv kém. (A hivatkozás alapja az, hogy Rajk fivére, a Nyilaskeresztes Pártban jelentős szerepet vivő s a Szálasi-rendszer idején államtitkárrá avanzsáló Endre Sopronkőhidán megmentette öccsét a kivégzéstől, László pedig, szintén a családi kötelékek parancsolta szolidaritásból, megakadályozta bátyja háborús bűnösként való kikérését.)
A kommunista Rajk László a háború utáni új rendszerben egyike volta a demokráciakísérlet megfojtásában jeleskedőknek. Belügyminiszterként fontos szerepet játszott a Magyar Testvéri Közösség elleni, hamis vádakon alapuló perben, a kék cédulás választásokban, több ezer egyesület, szervezet feloszlatásában, az ellenzék, így a Pfeiffer Zoltán-féle Magyar Függetlenségi Párt likvidálásában. 1948-ban aztán az akkoriban jóval kevésbé befolyásos külügyminiszteri posztot vehette át. Az 1949-es választások után pedig rossz előjelként a kormányból is kimaradt. Szinte a per lezárulása óta nyilvánvaló, hogy az eljárás hamis vádakon alapult, ugyanakkor jogosan merülhet fel a kérdés: miért volt szükség a büntetőeljárásra ekkor, ebben a formában?
Nagyon nehéz általában a koncepciós perek, így a Rajk-ügy pontos rekonstruálása, mert a primer iratanyagot annak idején megsemmisítették. Segítséget jelent, hogy az 1954–55-ös felülvizsgálati iratanyagok, illetve a Farkas Mihály-per iratai megvannak, így a résztvevők – igaz, általuk szándékosan torzított – visszaemlékezéseiből következtethetünk bizonyos részletekre, mondta Ötvös István történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, akinek megjelenés előtt áll a témáról nemrég elkészült tanulmánya. A felülvizsgálatot ugyanaz a Rákosi Mátyás irányította, aki a pereket is, az ország akkori első embere pedig nyilván elkendőzni akarta a tényeket – így a saját felelősségét –, nem pedig szembenézni velük. Később, a Kádár-korszak elején, a Farkas Mihály-perben sem az igazság kiderítése volt a cél, hanem a volt honvédelmi miniszter bűnösségének igazolása.
A jelenleg elfogadott értelmezés kiindulópontja egy Svájcból érkezett jelentés. E szerint az akkor már a CIA egyik vezetőjeként dolgozó Allan Dulles a háború idején az unitárius segélyszervezet vezetőjén, Noel Fielden keresztül kapcsolatban állt a svájci magyar kommunista emigráció első emberének számító Szőnyi Tibor orvossal. Szőnyi aztán a háború után az MKP, illetve a Magyar Dolgozók Pártja káderosztályának vezetője lett. A szereplőkre nézve szinte életveszélyt jelentő beszámoló – ez sajnos nem köztudomású – már 1948 előtt ismert volt, tudtak róla a párt legfőbb vezetői, vélhetően Rajk is, mégsem lett belőle baja senkinek. 1948 őszén az egyre erősödő hidegháborús légkörben vette elő az ügyet ismét a katonai hírszerzés, azaz a hírhedt Katonapolitikai Osztály (közismert nevén Katpol) új vezetője, a minden jel szerint NKVD-ügynök Révész Géza, miután a korábbi munkatársak egy részét villámgyorsan lecserélte. (A Katpolt egyébként a Rajk-per katonai mellékperében halálra ítélt Pálffy György tábornok alapította. Számos munkatársát is vele együtt állították bíróság elé.)
Révésztől, aki feltehetően szovjet utasításra cselekedett, később pedig a Kádár-korszak honvédelmi minisztere lett, a jelentés Farkas Mihályon át Rákosiig jutott. Ekkor indult meg a titkos nyomozás, s a kihallgatottak látszólag váratlanul, de nyilván a Rákositól érkező utasításra Rajkot nevezték meg a kémkedéssel gyanúsított Szőnyi felső kapcsolatának. Újdonságnak tekinthető egyébként a levéltári anyagok alapján, hogy a volt svájci csoport a háború után is kapcsolatban állt többek között Noel Fielddel. Érdemes hozzátenni: a volt svájciak a háború után a kommunista mozgalom ágenseiként tevékenykedtek odakinn különböző segélybizottságokban, így szükségszerűen kapcsolatba kerültek nem kommunista politikai vezetőkkel, akiknek akár amerikai titkosszolgálati kapcsolataik is lehettek. De ettől még nem voltak amerikai kémek.
A per fontos előzménye a demokrácia felszámolásában vezető szerepet játszó két kommunista irányítású állambiztonsági szerv, a Pálffy-féle Katpol és az Andrássy út 60.-ban berendezkedő Péter Gábor vezette Államvédelmi Osztály (ÁVO) rivalizálása, amelyben az akkor belügyminiszter Rajk a Péter Gábor-féle intézmény ellenőrzésében volt érdekelt. Az ÁVO-val való küzdelemben például Rajk, belügyminisztersége utolsó időszakában, a saját hatáskörébe akarta vonni a létfontosságú államvédelmi nyilvántartást Péter Gábortól, külügyminiszterként pedig a külföldi hírszerzést akarta megszerezni tárcájának. A csatát végül az ÁVO nyerte meg, s ez gyakorlatilag eldöntötte a Katpol vezetőinek sorsát.
(Figyelembe kell venni, hogy a szovjet katonai hírszerzésben nem sokkal korábban szintén jelentős személycserék voltak, s az NKVD, valamint a szovjet katonai hírszerzés között is hatásköri viták alakultak ki, elsősorban a külföldi ügynöki tevékenységük miatt. Összefügg ez a nemzetközi viszonyok alakulásával: a háború idején az akkor még szövetséges amerikaiakkal és angolokkal elsősorban a katonai hírszerzés, a GRU működött együtt. A hidegháború kibontakozása miatt korábban megbízható embereikben már potenciális ellenséges kémeket láthattak.)
Nagy veszélynek tartották Rákosiék, hogy a szemükben megbízhatatlan, volt ludovikás Pálffy az NKVD informátoraként is működött, a pártfőtitkárnak pedig értelemszerűen létérdeke volt, hogy monopolizálja a Moszkvával való kapcsolatot, illetve hozzá közelebb álló emberek kezében tudja, hiszen tisztában volt vele: róla is jelentenek. Meggyorsította a leszámolást, hogy a Katpolnak számos ügynöke bukott le ebben az időben Ausztriában, részben a nyugaton működő Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) titkosszolgálatának közreműködésével. Az MHBK tagjai ugyanúgy a régi Horthy-korszakbeli hadseregben szolgáltak, mint a Katpol egy része. Ez a tény döntő fontosságú volt a likvidálásukhoz vezető úton. Nem könnyen, de sikerült „kilövési engedélyt” szerezni a szovjetektől, akik nemzetközi okok miatt maguk is akartak egy grandiózus kirakatpert rendezni valamelyik kelet-európai csatlós államban. A nyomozás idején egyébként a koncepció szinte folyamatosan változott: a svájci kémügyből előbb trockista-, majd a nem sokkal korábban a kommunista táborból kiátkozott Titóval szemben felhasználható jugoszlávellenes eljárást kreáltak.
A per nemzetközi hátterével foglalkozó tanulmányában Schmidt Mária közli a fontos tényt: a háború alatti amerikai kormányzat szinte hemzsegett a szovjet ügynököktől. Elég csak Roosevelt elnök helyettes pénzügyminiszterét, Harry Dexter White-ot említeni, aki olyan fontossá vált munkákban vett részt, mint a Németországot középkori állapotba visszavetni – s így szovjet hátsó gondolatra forradalmasítani – kívánó Morgenthau-terv. White-nak döntő szerepe volt a több mint harminc éven át működő Breton Woods-i pénzügyi rendszer megalkotásában is, miközben titkos kommunistaként az NKVD utasításait követve fontos információkat juttatott a szovjetek kezére. Jellemző adat: a naiv Henry Wallace, az USA 1941 és 1945 között hivatalban lévő alelnöke a betegeskedő, paralízises Roosevelt halála esetére őt pénzügyminiszternek, egy másik szovjet kémet, Laurence Duggant pedig külügyminiszternek akarta megtenni.
Fontos pozíciót töltött be a külügyminisztériumban Alger Hiss, aki az NKVD utasításait az Egyesült Államokban élő NKVD-főnök Péter Józseftől (Joe Peters) kapta. (Péter egyébként 1949-es kiutasítását követően a rendszerváltozás után bekövetkezett haláláig Magyarországon élt.) A háború után Alger Hiss a kongresszus Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága elé került, bírósági pere nem sokkal a Rajk-ügy előtt kezdődött. Barátja, a szintén szovjet ügynök, a Rajk-perben később fontos szerepet játszó Noel Field a Hiss-ügyet látva pánikba esett, és Prágába menekült, ahol a korábban már lebukott NKVD-ágenst a szovjetek elrabolták. Field megjelenése kapóra jött a szovjet állambiztonságnak, hiszen valamivel el kellett terelni a figyelmet az ártatlanságát szünet nélkül hangsúlyozó Alger Hiss peréről. Noel Fieldet tehát az eredeti tervektől eltérően nem likvidálták, hanem egy megrendezendő ellenper főszereplőjévé tették. A Szőnyi–Rajk ügyet a szovjetek érdekeiknek megfelelően annak igazolására használták, hogy az amerikai imperialisták mennyire mélyen beférkőztek a – hangadó nyugati baloldali értelmiség által is csodált – béketábor vezetői közé. Így lett az amerikai szuperkémmé előléptetett Noel Field a Rajk-per legfontosabb szereplője, a hamis vádak leghitelesebbnek tűnő igazolója. A fogságban tartott, ám soha el nem ítélt Field aztán az 1952-es csehszlovákiai koncepciós Slánsky-perben is fellépett, 1954-es szabadulását követően százezer forintnyi kárpótlással, személyzettel ellátott budai villában élt a Corvina Kiadó szerkesztőjeként. 1970-ben halt meg.
Alapkérdés, hogy miért éppen Rajk Lászlót választották a nemzetközi érdeklődés középpontjában álló per főszereplőjévé. Biztos választ erre egyelőre nem lehet adni, csak feltevéseik vannak a korral foglalkozó hazai történészeknek. Rajk nyilvánvalóan szorosan kötődött az állambiztonsági szervek közötti küzdelemben alulmaradt Katonapolitikai Osztályhoz és magához az ellene folyó eljárás igazolásaként elítélt Pálffy György tábornokhoz. Ugyanakkor az egyeduralkodóvá váló párt főtitkára, Rákosi Mátyás is benne láthatta azt az esélyes személyt, akivel őt a szovjetek adott pillanatban fölválthatják. 1948 kora őszén még korántsem volt biztos, hogy egy konstruált trockista pernek nem Rákosi lesz az elsőrendű vádlottja. A szovjetek többször méltatlankodtak amiatt, hogy Rákosi elhanyagolja a trockisták elleni küzdelmet. Ez pedig, ha a pártfőtitkár nincs résen, egyenértékű lett volna a selyemzsinór érkezése előtti utolsó figyelmeztetéssel.
A Moszkvából hazatért s a kommunista mozgalom véres történetéből okuló Rákosi Mátyás azonban elővigyázatos volt. Igyekezett minél gyorsabban elérni, hogy Moszkva életben hagyja, s ne jusson példának okáért a feltehetően megmérgezett bolgár vezető, Georgi Dimitrov sorsára. Rákosi a jó kiállású Rajkban vetélytársat látott, holott a korábbi belügyminiszter szinte vakon követve a párt vonalát meg sem kísérelte, hogy fölébe kerekedjen a főtitkárnak. A döntés azonban nyilván nem az ő kezében volt, hanem Sztálinéban, aki bármikor elrendelhette volna a váltást. Gyakorlatilag ennek kívánt elébe menni a Horthy-rendszerben tizenöt évet ült s a börtöntől szinte fóbiásan rettegő Rákosi a perrel, amellyel hosszú időre meg is alapozta személyi hatalmát. Az érdekek különös egybeesése volt tehát az, ami miatt az addig megbízható, keménykezű kommunista politikusnak a vádlottak padjára kellett ülnie.
Rajk megtörésének fázisai világosan kirajzolódnak a korabeli dokumentumokból. Eleinte semmilyen eredményt nem sikerült elérni, aztán a Pestre érkező közép-európai NKVD-rezidens, Bjelkin, alkalmazva a bevált szovjet módszereket, hamar elérte, hogy a volt belügyminiszter valljon. A perben vállalandó szerepéről pedig az úgynevezett aranyhíd módszerével győzték meg. Azaz Rajk továbbra is bírja a mozgalom bizalmát, s épp annak érdekében kell eljátszania az összeesküvő gonosztevőt. Az eljárás után, mint megígérték, nem végzik ki, hanem a Szovjetunióba szállítják, ahol új néven háborítatlan békében töltheti további napjait. Az ítélet végrehajtásával valóban vártak: Sztálin ugyanis tartott a nemzetközi közvéleménytől. A tiltakozások elmaradása után aztán október közepén a szendvicseket eszegető Kádár és Farkas Mihály jelenlétében Rajk Lászlót fölakasztották. Néhány hónapos fia pedig Kovács István néven egy vidéki árvaházba került.