Az egykori raboknak van mondanivalójuk

Recsk – kihívás ez a szó az egykori kényszermunka, illetve megsemmisítőtábor üzemeltetői és politikai utódaik felé. Recsk húsz éve, a Recski Szövetség megalakulásakor egy már szabad téma volt egy még nem szabad társadalomban. Ma egy még szabad téma egy kifosztott és megfélemlített társadalomban. Itt legalább a kérdést fel kell tenni: hogyan jutottunk idáig? A mai évforduló, a helyszín kiváló alkalom az emlékezésre, a tanulságok nem öncélú, jövőt szolgáló levonására. Az egykori raboknak és leszármazottaiknak van mondanivalójuk. Nem csak a maguk számára.
A mai Magyarország fejébe a hazugságot csepegtették a bolsevizmus iskoláiban. A fiatalabbak megöröklött tankönyvekből tanultak megöröklött szemlélettel – ezt segítette a módszerváltás (hiszen maradtak) óta eltelt közel húsz esztendőből immáron tizenkettő. Tudatni kell az egész magyar társadalommal: mi történt valójában, kik a bűnösök és kik az áldozatok. Erről már sokan és sokat írtak. Áttörni a hallgatás és hazugság falát, amit oly gondos kezekkel építettek az egykori elkövetők és utódaik, hiszen az akkori hatalom más eszközökkel részben tovább él. Tudatlan hallgatás, gyáva hallgatás, cinkos hallgatás. Mind kártékony. Tudatni: volt Magyarországon is Gulag. Bemutatása bátorságot igényel és a hallgatóságtól gondolkodást. Erről igyekeznek leszoktatni a mai napig. Pedig a Jóisten nem azért adott fejet az ember nyakára, hogy ne csússzon fel a nyakkendő. Megismertetni a bolsevik fenevad igazi arcát. Recsk erről beszél: ez az arc itt leplezetlen és leplezhetetlen.
Egyetlen terror sem jelent meg előzmények nélkül, sem eszméiben, sem módszereiben. Nem léptek színre úgy, hogy senki sem érezte meg a veszélyt vagy nem figyelmeztetett, ha máshogy nem, Cassandra szerepében. Akinek füle volt a hallásra, még idejekorán meghallotta és beazonosította az ébredező totalitáriánus fenevadak hangját. A forradalmi szellem vallásellenessége már a XIX. század közepén ismert volt. A módszerek készen álltak, mindössze alkalmazták és továbbfejlesztették őket. Koncentrációs tábort már az angolok létrehoztak a búrok ellen. De lehet, hogy nem ők találták ki. Alexandra Rachmanova Szerelem, Cseka, halál című önéletrajzi kötetében egy orosz kisvárosról írja: amikor a polgárháborúban vörösök szállták meg, rettegés volt és a normális emberi társadalom elpusztítása egy totális diktatúra kiépítése érdekében. Amikor a fehérek jöttek – a hitelesség okán nyugodtan beszélhetünk felszabadulásról – mindez fordítva történt: az emberek fellélegeztek, emberhez méltó módon kezdtek élni, a piacot pedig elárasztották a termények. A fehér hadsereg sem zárdaszűzekből és kiscserkészekből állt, de megérezték: ha a vörösök győznek, nincs jövője az emberhez méltó társadalomnak, míg a fehérek olyan rendet képviselnek, amelynek győzelme esetén van jövő. Ez az a jövő, amelytől kontinensnyi területek megfosztattak. Mi is.
Ebben a megfosztatásban meg kell említeni a Nyugat egyes döntéshozóinak felelősségét, amely a náci fenevad étvágyát növelte, a bolsevik fenevadat pedig minden katonai kényszer nélkül Európa gyomráig engedte. Most pedig a de facto gyarmatnak tekintett volt kommunista országok javain a Nyugat együtt csámcsog a diktatúrák örököseivel.
Eddig a múlt. De mi köze van ennek egy – sajnos – lehetséges jövőbeni forgatókönyvhöz? Ez a tanulság lényege. Amit rosszra lehet használni, azt általában előbb-utóbb rosszra is használják. Ha van hozzá ideológia és kellő rosszakarat. Az erkölcsi szempontból önmagában semleges technika kiszolgálójává válhat egy minden korábbinál szörnyűbb totalitáriánus diktatúrának (gondoljunk a telefon, internet, bankkártya által nyújtott ellenőrzési lehetőségekre). Az emberi természet nem változott. A másik – időben és fontosságában az első – összetevő az ideológia. A deviancia piedesztálra emelése, Európa keresztény alapjainak megtagadása, vagy sunyi agyonhallgatása: tünet. Míg a náci diktatúrát úgy értékelik, ahogyan kell (a történelem szemétdombján), bolsevik ikertestvérével szemben a hivatalos Európa több szempontból sokkal kíméletesebb. Ez is tünet. Az persze sehol sincs megírva, hogy földrajzi értelemben ugyanonnan jön a fenevad, mint korábban. A történelmi tapasztalat itt változandóságot mutat. És igaz a görög bölcs állítása is: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Harmadik tényezőként itt vannak a múlt önmagukat túlélt hatalmi reflexei és annak megfelelő mentalitású képviselői, s ha az ideológia változik is, attól még a haszonélvezők köre szerintük lehetőleg ne változzon. Kérdés, hogy a jövőben a negatív tendenciák az állam felhasználásával vagy leépítésével vélik hatalmukat biztosabbnak.
Mindez csak felvetés, lehetséges – de nem bizonyos – forgatókönyv. Adná Isten, hogy ne ez valósuljon meg. A Jóval is számolni kell. De a figyelmeztetés – a recski tábor árnyékában – kötelesség.
A másik tanulság: a magyarországi bolsevizmus egy szempontból a legundorítóbb valamennyi közt: nemzetellenes. Véresnek máshol is véres volt, de az adott államalkotó nemzet kultúrája és identitása, sőt puszta biológiai reprodukciója ellen (utóbbi 1956 után) megnyilvánuló romboló szándék szinte teljesen egyedi. A bolsevizmus orosz válfaja és a pánszláv örökség, a magyar nép minősítése ebben a koordináta-rendszerben, a magyarországi bolsevik párt viszonya a magyarsághoz 1918-tól a hatalomban, 1945-ben visszaültetve máig, ennek a hozzáállásnak egyedisége a többi párhuzamos viszonyhoz képest – e kérdésekre máig nem válaszolt a magyar történettudomány.
A vörös–pánszláv koordináta-rendszerben nálunk magyarellenes, egyébiránt hasonló terrorrendszert kiépítő gyarmati adminisztrációra volt szükség, s ennek gerincét adta az 1919-es párt, benne az emigránsokkal. Ezt jól meg kell érteni, mert sok tekintetben ez a mai helyzet kulcsa. Gazdasági téren is: a gusztustalan szolgalelkűség, a hozzá nem értés és a nemzeti érdekek elvtelen feladása 1990 után mutatkozott meg részükről a maga teljes brutalitásában. A mostani válság kezelése ennek folyománya. A külpolitikában a helyzet hasonló. A recski évfordulós ünnepségek szervezői évről évre felhívják a figyelmet a magyarországi bolsevizmusnak a magyar nemzet egésze szempontjából máig ható (2004!) és működő egyik legrombolóbb tulajdonságára. Szükség van rá, mert a „merjünk kicsik lenni” öröksége velünk él.
A Kállay-kormány bukása, 1944. március 19. hajnala után megszűnt a magyar érdekű kormányzat. Történt négy tiszteletre méltó kísérlet arra, hogy legyen, ám mind a négy elbukott. A koalíciós idők látszatdemokráciája, 1956 – mind közül a legfényesebb – bukásra voltak ítélve, külső okok miatt. Ez semmit nem von le azok érdeméből, akik mégis próbáltak cselekedni. Sőt. A két polgári kormány sorsa 1990 után (főleg a másodiké) már nem volt ennyire meghatározott, ám végül nem tudták hatalmukat fenntartani.
A múlt megértése a jelen megértésének nélkülözhetetlen feltétele, s a jelen megértése nélkül nincs iránytű a jövőhöz. Egy szél sem jó annak a hajónak, amelynek kapitánya nem tudja, hol a kikötő. Pedig a szelet fel kell használni saját céljainkhoz. Ezt csak erőskezű, szilárd erkölcsi alapon álló, messzire látó nemzeti érdekű kormány tudja megtenni.

A szerző a Recski Szövetség ifjúsági tagozatának tagja