Diplomáciai pálfordulat

Sólyom László magyar köztársasági elnök ebben az esetben tudatosan lábbal tiporta a diplomáciai szokásokat – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Miroslav Lajcák szlovák külügyminiszter közvetlenül azt követően, hogy kenyéradó gazdája, Robert Fico kormányfő bejelentette, Pozsony nem engedi be Szlovákiába a magyar államfőt. A pozsonyi diplomácia vezetőjének ilyen és ehhez hasonló kijelentései első hallásra „gond nélkül” beleilleszkednek az elmúlt napok – s lassan az elmúlt egy év – Magyarországgal kapcsolatos szlovák retorikájába.
Mielőtt azonban egyáltalán értelmezhetnénk a múlt pénteken történt, a második világháború lezárását követő időszak legdurvább magyarellenes diplomáciai lépését, érdemes elidőznünk egy kicsit a szlovák külügyminiszter előbb említett mondatánál. Aki ugyanis egy kicsit is ismeri a pozsonyi diplomácia vezetőjének előéletét, alaposan meglepődhetett ezen kijelentésén. Hogy miért? Talán, mert Lajcák úr 2007. június utolsó napjától ez év január végi külügyminiszteri kinevezéséig az ENSZ boszniai különmegbízottjaként tevékenykedett. Olyan tisztséget töltött be, amely – amellett, hogy élet-halál urává tette a balkáni országban – a Bosznia-Hercegovinában élő entitások (bosnyák, szerb és horvát) megbékélését, problémamentes egymás mellett élését kellett, hogy felügyelje. A különmegbízott – és így Lajcák úr – elsődleges munkája az volt, koordinálja a Boszniában élő nemzetiségek parlamentáris, törvényhozói munkáját, és minden eszközzel – ha kell, kényszerítéssel is – próbálja meg feloldani az országban működő etnikai, kisebbségi feszültségeket. Munkájáért egyébként 2007. év végén a legnagyobb boszniai szerb újság, a Nezavisne novine az év embere címet adományozta Lajcáknak. Két héttel később pedig hasonlóan járt el a Dnevni Avaz című bosnyák napilap is. Boszniai missziója mellett ráadásul a 2006-os montenegrói függetlenségi népszavazáson ő volt az EU főmegfigyelője. Magyarul Lajcák vezényelte le a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaságból (Kis-Jugoszlávia) Szerbia-Montenegróvá avanzsált államalakulat egyik „államalkotójának” területi leválását, függetlenségének kikiáltását.
Mindezek fényében pénteki kijelentésével a diplomáciában egyébként rutinosnak számító Lajcák – finomabb szó nincs rá – tulajdonképpen leköpte saját munkásságát. Ezzel a mondattal, valamint a Sólyom László magyar államfő diplomáciai jegyzékben való kitiltása után a Robert Fico által is hangoztatott kijelentésekkel – miszerint a szlovák fél eljárása teljes mértékben összhangban van az EU rendelkezéseivel és a szlovák törvényekkel – ugyanis azt üzenték Magyarországnak, Európának, hogy Szlovákiában nincs kisebbségi kérdés, az országban egy államalkotó létezik, ez pedig a szlovák! Pedig egy ilyen kijelentés Magyarország esetében sem igaz, hiszen többek között szlovák nemzetiségűek is élnek szép számmal hazánkban.
A múlt hét végi incidenssel azonban Pozsony eljutott a végsőkig. A magyar államfő révkomáromi szoboravatón való részvételének szlovák bojkottja ugyanis a második világháború utáni legprovokatívabb diplomáciai lépés, amellyel magyar közjogi méltóságnak valaha is szembesülnie kellett. Olyannyira párját ritkító, hogy az Európai Unió történetében nem történt még hasonló incidens. Pedig a magyar államfő beszédében – amelyet végül Heizer Antal megbízott pozsonyi magyar nagykövet olvasott fel a Szent István lovas szobrának avatójára megjelent révkomáromi közönség előtt – olyan kijelentést tett (volna), amelyet egyetlen magyar államférfi sem mondott még ki. „Szent István nem csak a miénk, nem csak a mi egységünk szimbóluma. Királya volt minden népnek, amely országában élt. Elindítója közös történelmünknek; a szlovák és a magyar nemzet oly szorosan összefonódott történelmének is.”
Szent István közös királya a magyar és a szlovák népnek. Ilyen kijelentést – amelynél szelídebb békejobbot aligha adott egyetlen magyar közméltóság is Szlovákia számára – még a hazájában „méltán” tisztelt Dusan Kovac történész sem tett Szlovákia története című monográfiájában. A II. Rákóczi Ferencet Szlovákia legnagyobb hadvezérének tartó kötet, amely egyébként minden magyarországi egyetem történelem szakán kötelezően ajánlott irodalomként szerepel, ezt a Sólyom László által megfogalmazott gondolatot meg sem említi. Az incidens után egyébként Lajcák gyors tűzoltása – amellyel pozsonyi diplomáciai képviseleteket tájékoztatva azt próbálta meg kifejteni, hogy Szent Istvánt a szlovákok is királyuknak tekintik, szobrával nincs probléma, de a látogatás időpontja és az előkészítés módja Pozsony számára elfogadhatatlan – sem magyarázza ki a szlovák kabinet párját ritkító magatartását.
A szlovák politikusok – élükön Robert Fico kormányfővel, Ivan Gasparovic államfővel, Robert Kalinák belügyminiszterrel, Ján Slotával, a Szlovák Nemzeti Párt vezetőjével és Miroslav Lajcák külügyminiszterrel – Sólyom László látogatása ellen felhozott azon érve sem állja meg a helyét, hogy a magyar államfő éppen az 1968-as prágai tavaszt eltipró – köztük magyar tankok bevetésével végrehajtott – szovjet invázió évfordulójára időzített látogatásával provokálni akart. A magyar államfő ugyanis tavaly augusztus 21-én – a csehszlovák reformmozgalom vérbe fojtásának 40. évfordulóján – már bocsánatot kért Magyarország nevében a cseh és a szlovák néptől (sőt, már ’89-ben elnézést kért az ország). Érdekes, Prágában erre emlékeznek, és több újság is arról ír, már nem kegyeletsértők a külföldi közjogi méltóságok augusztus 21-i látogatásai, „különösen nem Magyarország vagy Lengyelország részéről”.
Sólyom László pedig – a kölcsönös egymás mellett élés és megbékélés érdekében – valóban elment a végsőkig, és magát nem megalázva döntött úgy, megáll a híd közepén, mielőtt Ján Packa országos rendőrkapitány Szlovákiába lépve közölte volna vele: „Ön nemkívánatos személy országunkban!” Ekkora arcátlanság valóban csak a Kárpát-medencében és csak a magyarokkal történhet meg. Kíváncsi lennék, Fico vagy Slota mit szól ahhoz, hogy lengyelek és németek néhány hete közösen temették el a második világháború során elesett halottaikat? Mit üzennének Angela Merkel német kancellárnak vagy Vlagyimir Putyin orosz kormányfőnek szeptember elsején, amikor is mindketten részt vesznek Gdanskban a náci Németország lengyel inváziójának 70. évfordulóján, amellyel a III. Birodalom – a Szovjetunió hallgatólagos beleegyezésével – megkezdte hatéves értelmetlen öldöklését Európában?
Jelen helyzetben a magyar diplomáciának nagyon komolyan el kell azon gondolkodnia, miként lehet végre az asztalra csapnia az Európai Unióban. Hogyan kellene ez esetben érvényesítenie a magyar érdekeket. Egy biztos, nem úgy, ahogy történt az Sólyom László március 15-re tervezett, a repülőgép-leszállás engedélyén „elcsúszott” romániai útjánál. Igaz, a helyzet most sokkal komolyabb. Hátborzongató. A XXI. század elején, amikor mind Szlovákia, mind Magyarország NATO- és EU-tagállam.
Tőkés László néppárti európai parlamenti képviselő javaslata mentén haladva – hogy az ügy kerüljön az európai törvényhozói testület elé – azonban jó lenne, ha az Európai Parlamentben végre világossá tennék Szlovákia számára: eddig és ne tovább!