(hol a határ )

Én nem tudom, hogy a címben szereplő kérdésre adható-e érdemi válasz. Azért jött (nálam is) szóba a dolog, mert az atlétikai világbajnokságon a 100 méteres síkfutásban a jamaicai Bolt 9,58 másodpercre javította a világcsúcsot, felülmúlva a legmerészebb várakozásokat.
A világ leggyorsabb embere címéért folyó versenyben történt néhány sajnálatos eset is, egy-két nagy bajnokról, világrekorderről kiderült, hogy némi doppingolás segítette. Ettől függetlenül, vagy ezzel együtt megfigyelhető, hogy rég elmúltak azok az idők, amikor bármely eurokaukázusi rasszhoz tartozó személy volt az éllovas ezen a távon. Emlékezetemben él még, hogy egy Armin Hary nevű német versenyző 10,1 másodpercet futott (körülbelül hat méterrel kapott volna ki Bolttól). Ha egy világverseny 100 méteres döntőjében egy fehér kerget hét fekete bőrűt, az már szenzációnak számít, ugyanis – dopping ide vagy oda – a „sápadt arcúak” előtt a 10 másodperc szinte áttörhetetlen határnak bizonyul.
Különös módon rendszerint a sportban (elsősorban atlétikában és úszásban) vetődik fel a kérdés, hogy hol az emberi teljesítőképesség határa. Pedig fajtánk kétségkívül nem fizikai adottságai révén lett a „teremtés koronája”, hanem éppenséggel szellemi fölénye emelte az állatvilág fölé, ha egyáltalán bármilyen fölényről beszélhetünk. Egy fóka vagy egy delfin minden bizonnyal kenterbe verné a csodadresszbe öltözött férfi gyorsúszókat, egy gepárd pedig…, de válasszunk inkább egy kétlábút, mondjuk egy megtermett struccot, játszva hagyná faképnél a történelmet író Boltot. Olyan lényről azonban nem tudunk, aki jobban teniszezne Federernél, jobban golfozna Woodsnál, vagy jobban futballozna mondjuk Messinél. Ez azért van, mert a tenisz és futball emberi találmány, a futás és úszás pedig ősi, természetes alapkészség. Ezért kissé furcsa, hogy e téren szeretjük méricskélni az emberi teljesítőképesség határát. Talán inkább az ész és az értelem határát, a szellemi teljesítmények fejlődését kellene mérnünk? A tudományok és művészetek határát? Vajh Platónt túlszárnyalta-e Marx, Arisztotelészt Kant? Hol a csúcs, és a hol a végső határ? Leonardo nagyobb vagy Picasso? Ad abszurdum: a kerék feltalálója „jobb arc”, vagy a számítógép megalkotója?
Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy korunkban, amikor a technika és a tudomány pezseg, a filozófia pang. Sartre-tól és hasonlóktól kissé el is borzadunk. Mondhatni: az ész megállt. Egy bizonyos határ áttörhetetlennek bizonyult. A rendszeralkotó nagy materialista filozófusok nimbusza odalett. A tudomány, hatalmas fejlődése ellenére, semmi olyan eredményt nem hozott, ami a „végső kérdések” megoldását segítené. Az emberi bölcsesség megtorpanni látszik.
Egyetlen olyan „rendszer” létezik, amely nem ismeri az emberi képesség határait. Pál apostol így érvel a korinthusbeliekhez írt első levelében (1/17-): „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. Mert meg van írva: elveszem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem… mert minekután az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ, bölcsesség által Istent, tetszik az Istennek, hogy az igehirdetők bolondsága által tartsa meg a hívőket: mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszíttetett, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot… Isten bolondsága bölcsebb az embereknél. A világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket…” Annak a tanítása, amit Pál hirdet, Krisztus „filozófiai rendszere”, roppant egyszerű, a szeretet. Hogy bármely filozófiával, szellemi teljesítménnyel ennek a rendszernek a határát át lehet-e lépni, felül lehet-e múlni, én nem tudom…