Kesztyű

Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától 28 kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézércbányában, fent a hegyek tetején. A bányát két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családok, emberek. Ott megvilágosodhatsz, ott megtalálhatod Nicaraguát. Böjte Csaba: Hol van Nicaragua?

Kismuncsel még ma is megvan. Hét esztendő telt el Böjte Csaba ferences atya sorainak megjelenése óta. A megejtően szép, érintetlennek tűnő hegyi tájon az út a Maros völgyétől egészen a hegytetőig meredek szerpentinen kapaszkodik felfelé, ahol maga a település található.
A változás szembetűnő. A tehetősebb dévai lakosok hétvégi házakat építenek a község egyik szegletében. Mintha a természet is gyógyulna, a laikus szem a bánya által okozott seb helyett csak zöld dombokat talál.
A helység ellentétes végén levő bányaterületen a rozoga épületek egy részét elbontották. Még mindig több bádogviskó düledezik, az egyikből sovány ló kandikál ki. Az ajtó és ablak nélküli barakkok kísértetvárosra emlékeztetnek, közöttük az élet jeleként legelészve tehenek kószálnak.
Néhány barakk még mindig áll. Közöttük gyermekek játszanak, cipő nincs rajtuk. Az egyik ilyen rozzant, mocskos épület ajtajában idős, hetven év körüli nő ül, járókeretre támaszkodva. Magyarul beszél, Budapesten született. Egyedül él, mellőle elmentek, kihaltak, már egyedül várja a véget. Bal kezén kötött kesztyűt hord, amely furcsán hat a nyári kánikulában. A kesztyű alatt hónapok óta üszkösödik az ujja, készséggel megmutatja. Egyik lábát már levágták, az ujját nem engedi eltávolítani, pedig fájdalmai vannak. Szívesen beszél magáról a szűkös, levegőtlen szobájában, amelyről lerí a reménytelen nyomor. Húszezer forintnak megfelelő összegből kell megélnie, de már megszokta a koplalást. Szerencséje is van, mert a többi lakóval ellentétben kora miatt a helyi önkormányzat lakbért sem kér. Igaz, sem víz, sem gáz, sem vizesblokk sincs. Villany sem mindig. Bolha, patkány annál több.
A néni elmondja, hogy már csak hatan élnek ebben a blokkban, hét éve még negyvenen voltak. Sokan elvándoroltak, de a legtöbben meghaltak. Fiatalon, betegség miatt. A még élők közül sem dolgozik senki. Nincs munkahely, de nincs is hova menniük. Itt rekedtek fenn a hegyen. Az állam pedig elfeledkezett róluk.
Előkerül egy másik asszony is, középkorú, de legalább hetvennek néz ki. Ő is magyar. Szüleivel még 1960 körül Nagyvárad mellől érkezett, az „őrült eszme” nevében paradicsomi állapotokat ígértek nekik, azért költöztek ide. Több százan is voltak így, amikor a bánya még működött.
Ott áll mellette fogyatékos gyermeke, aki huszonhat éves. Az asszony is beteg, de nem mer kimozdulni. Egy pillanatra sem hagyhatja fiát egyedül, mert attól fél, hogy elkóborol, és úgy jár, mint másik gyermeke. Csak a fejét és néhány csontját találták meg az erdőn. Azóta sem tudni, hogy medve vagy kutya, esetleg farkas tépte-e szét. A gyerekek közül többet befogadott a dévai Magyarok Nagyasszonya Gyermekotthon, nekik van reményük a jobb jövőre. Talán az alkoholizmus vagy a reménytelen nyomor helyett erdélyi magyar értelmiségi lesz belőlük sok más társukhoz hasonlóan.
Az egyetlen lehetséges megoldás ebben a helyzetben, hogy az ilyen helyeken felnövekvő gyermekeket kollégiumban kell taníttatni, de ez nem megy összefogás nélkül. És ebben jó lenne, ha az anyaországi kormány is partner lehetne.