Pestisrecept

Valószínűleg meghatározó a mai európai ember bakteriális fertőzésekkel szembeni ellenálló képessége szempontjából az a körülmény, hogy az itt élő népesség túlnyomórészt a nagy pestisjárványok túlélőinek leszármazottja. Valamilyen módon ugyanis a lakosság harmada-fele megmenekült a XIV. századi nagy európai pestisjárvány idején, és a későbbi járványhullámok pusztító hatásaitól is sokaknak sikerült megszabadulniuk. De hogy miképpen, az a fennmaradt leírások ellenére mindmáig titok.
A bubópestist főként fertőzött bolhák terjesztették el a nagy kereskedelmi útvonalak mentén. A pestises patkányokat – vagy embereket – megcsípő élősködők az egyik 1894-es felfedezőről, Alexandre Émile Jean Yersin-ről (1863–1943) elnevezett Yersinia pestisbaktérium alvadásgátló enzime miatt a későbbiekben már nem tudnak ugyan táplálkozni, de éhségüket csillapítandó tovább vadásznak áldozataikra. A baktérium tönkreteszi az ember immunrendszerét, a nyirokcsomók megnagyobbodnak, megduzzadnak, sokszor megfeketednek, elfekélyesednek és kifakadnak. A fekete halál rendkívül gyors lefolyású, egyhetes lappangás után néhány nap alatt az ember vagy állat pusztulásával végződik a fertőzés, s vele szemben nemigen volt hatékony védekezés évszázadokon keresztül.
A pestises hidegleléssel kapcsolatos legelterjedtebb tévhit a görög származású római orvostól, Galénosztól származott. Szerinte a járvány kialakulásának két lehetséges oka van: az ég (levegő) megveszése és megrothadása, illetve a megrothadt ételekkel való táplálkozás. Mindezek ellen nemigen lehet védekezni, és a bajt csak fokozza a temetetlen dögök és halottak bűze, a kipárolgás – amint az Ars medica című ismert XVI. századi magyar kézirat fogalmaz.
Nem meglepő tehát az a betegséggel szembeni apokaliptikus félelem, amely szokásainkban és gondolkodásmódunkban mindmáig tetten érhető; és amely rettegés – nem utolsósorban – segítséget nyújtott a megelőzésben. Az utolsó ítéletre egyébként nem csupán a betegség szokatlanul pusztító jellege miatt asszociáltak a kortársak, hanem azért is, mert több bibliai szöveg a végidők jeleként említi a ragályt. Lukács evangéliumában maga Jézus mondja, hogy nagy földrengés, éhínség, dögvész, szörnyű tünemények és különös jelek fogják megelőzni az Emberfia eljövetelét. Szent János pedig a Jelenések könyvében az első négy pecsét feltörésének következményeként írja le a fehér, vörös, fekete és fakó lovon ülő lények elszabadulását, a háborúét, a halálét, a viszályét, az éhínségét vagy a pestisét.
A XIII. században olyan pestisfeszületekkel emlékeztették a lakosságot bűnbánat tartására, amelyeken a sok sebből vérző Krisztus teste élettelenül lógott. Fohászkodtak a pestisszentekhez is, nálunk különösen a barokk kor Szent Rókus-, Sebestyén-, Rozália-ábrázolásaiban ismerhetők fel a XVIII. század elején pusztító, mintegy 410 ezer ember halálát követelő járvány emlékei.
Aki elkapta a gyors lefolyású betegséget, próbálkozhatott valamilyen titkos vagy ismert gyógyszerrel, gyógymóddal, de túl sok reménye nem lehetett. A korabeli leírások nem egy csodálatosnak tűnő gyógyulást jegyeztek föl. A hatásosnak gondolt receptek valóságos kincset értek. Az Egyetemi Könyvtár egyik kódexéből tették közzé például Gyulafy Lestár XVI. században élt erdélyi történetíró és diplomata pestisreceptjét, amely lényegében mozsárban tört körömvirág és nádméz elegye, és ital formájában fogyasztandó. A feljegyzés szerint a gyógyszer három nap múlva hozott tökéletes gyógyulást. Szintén XVI. századi Horhi Melius Péter Kolozsvárt nyomtatott Herbariuma, amely több megoldást is javasolt a pokolvar távoztatására: katáng vizével mosni a kelést, vagy a zölden megszárított ördögharapta füvet összetörni és a pokolvarra kötözni.
Természetesen egyik eljárástól sem remélhető gyógyulás, mint ahogyan az a sok más korabeli módszerrel rokonságot mutató recept sem kecsegtet különösebb eredménnyel, amelyet Johann Amerbach (1441–1513) bázeli ősnyomdász egy 1492–94 között kiadott Biblia cum concordantiis veteris et novi testamenti című könyvébe jegyzett fel valamely ismeretlen könyvhasználó. A könyv sok tulajdonosa rótta fel nevét a szennylapra; közülük a legkorábbi, név szerint is megismerhető valószínűleg a szikszói Dákó Miklós volt, tőle kerülhetett Acza Orbánhoz a putnoki erődítménybe, majd 1672-ben a ferences Szegedi Jánoshoz Nagyszőlősre s innen Gyöngyösre.
A recept azonban az íráskép alapján az összes ismert possessornál korábban került a kötetbe, vélhetőleg néhány évtizeddel Dákó Miklós feljegyzései előtt. A recept a Contra aposteam sew ingvinariam címet viseli. Az eljárás külső és belső gyógymód egyszerre: borsot, rutafüvet, zsályát, ürmöt, retket, kicsit és nagyot, gyalogfenyő magvát, fokhagymát, földi bodza (gyalogbodza) gyökerét, közönséges diót és még három, közelebbről nehezen meghatározható anyagot egyenlő mértékben kell összetörni mozsárban, majd mézzel elegyíteni és alkohollal (aqua vitis) felönteni. Az így elkészült matéria a beteg testrészre kötözendő, azonban az eljárás előtt mogyorónyi golyócskává gyúrva be is kell venni a gyógyszert. Azt hiszem, ez a gyógymód legalább nem árt. Ehhez képest szinte másodlagos, hogy nem is használ. De talán néhány embert mégiscsak életben tartott valahogyan azok közül, akik erősen hittek benne.