Rektorok kiemelt juttatásai

Magyar Bálint oktatási miniszter 2004-ben a kormány elé terjesztette a Magyar universitas programot (MUP). A program sarkalatos pontja volt a felsőoktatási intézmények vezetésének átalakítása. A rektor és az egyetemi tanács fölé egy kis létszámú irányító testület (it) került volna olyan döntési jogkörökkel, amelyek korábban az intézmények tanácsai, a felügyelő minisztériumok, a kormány vagy az Országgyűlés jogkörébe tartoztak. E nagyhatalmú testület tagjává viszszavonhatatlan, öt évre szóló megbízással a gazdasági életben vezetői tapasztalatot szerzett egyén válhatott volna. Ha Magyar Bálint elképzelése megvalósul, az egész hazai felsőoktatás az it-ben megjelenő gazdasági erők érdekeinek rendelődött volna alá. A miniszter javaslata az egyetemi polgárok ellenállásába ütközött. Ő azonban ragaszkodott álláspontjához, és ehhez 2005-ben megszerezte az Országgyűlés többségének a támogatását is (CXXXIX. sz. törvény a felsőoktatásról).
A köztársasági elnök kifogásai nyomán végül az Alkotmánybíróság (AB) akadályozta meg az it-re vonatkozó elképzelések törvényerőre emelését (41/2005. [X. 27.] AB-határozat). Ennek megfelelően az egyetemi/főiskolai tanács (az új törvényben immár szenátusi elnevezéssel) és az élén álló rektor viszszakapta a felsőoktatási intézmény irányításának jogát és felelősségét. Az it a módosított változatban gazdasági tanácsként (gt) született újjá. A gt a korrigált változatban a felsőoktatási intézmény irányítását végző szervek mellett tanácsadó és ellenőrző testületként kapott szerepet.
A törvényhozó többség a 2008. évi XCVII. törvény segítségével mégis visszaadta a gazdasági tanácsnak az egyszer már alkotmányellenesnek minősült döntési jogkört „azokban az ügyekben, amelyek ellátására a szenátus felhatalmazta” (25. § [1] c]). A szenátusról szóló részben azt találjuk, hogy átruházhatja azt az alapvető jogát is, hogy megválassza a rektort, és erről értesítse a fenntartót, továbbá értékelje a rektor vezetői tevékenységét (27. § [5]).
Magyar Bálint országgyűlési képviselőként évenként benyújtott „apró” módosító indítványaival megteremtette annak lehetőségét is, hogy a felsőoktatási intézmény vezetése akkor is függetlenedjék saját testületeitől, ha a szenátus döntési jogát nem adja át a gt-nek.
Az első lépés ebben az irányban a rektorok illetménypótlékának törvényileg korlátlan emelése volt. A jelenleg hatályos törvény szerint az oktatási miniszter a gt javaslatára határozza meg a rektor juttatásait (115. § 1.2 a] és aa]). A nagy állami egyetemeken a rektorok évi jövedelme jelenleg az egyetemi tanári illetményük többszörösét teszi ki. Így visszatérésük főhivatásuk, a kutatás és az oktatás területére hatalmas anyagi veszteséggel járhat. A második lépés az egyetemi vezetés autonómmá tételében a rektori megbízás idejének gyakorlatilag korlátlanná tétele volt. A rektorok megbízása az egyetemi hagyományok szellemében korábban három évre szólt. Ez az időkorlát egy régebbi hagyományból származott: amikor is a mindenkori rektor (mint egyetemi tanár primus inter pares) egy évig töltötte be hivatalát, de prorektorként működött egy-egy évig megválasztása előtt és után. (Ma is ennek az elvnek az alkalmazásával választja meg elnökét a Magyar Rektori Konferencia.) Azonban már a 2005. CXXXIX. sz. törvény lehetővé tette, hogy a rektort öt évre válasszák meg, megtartva azt a gyakorlatot, hogy a megbízatását egyszer meg lehet hosszabbítani. 2008-ban a kormánypártok szavazatával módosították a vonatkozó rendelkezést. A szenátus kétharmados többséggel immár harmadszorra is megbízhatja a rektort (2008. XCVII. 8. § [1]). Így a rektor akár tizenöt éven keresztül is megtarthatja posztját.
Harmadik lépés: a rektor helyetteseinek és a dékánoknak a megbízása is tizenöt évig tarthat. A 2009. évi XLIII. törvény kimondja: a rektor helyetteseinek és a dékánoknak a megbízatása is meghosszabbítható kétszer öt évre (2. § [1]), mégpedig a 65 éves korhatáron túl is (2. § [2]). Bizalmasan kezelt juttatásaikat a rektor vagy a szenátus határozza meg.
A hatályos felsőoktatási törvény tehát lehetővé teszi, hogy az állami felsőoktatási intézményekben a kiemelten magas jövedelmet jelentő magasabb vezetői beosztásokat 15 évig ugyanazok töltsék be. Adott feltételek mellett e tisztségeket előbb-utóbb azok a vezető oktatók fogják betölteni, akik fontosabbnak tartják jövedelmük maximalizálását, kiváltságok megszerzését, mint eredendő hivatásuk kiteljesítését: a tudományos kutatást és ebben elért eredményeik oktatását. Azok a törvényi megszorítások, melyek megnehezítik a megbízás második meghosszabbítását, csekély jelentőségűek: a szenátus kétharmada egyenlő a dékánok és a hallgatók alkotta tagok létszámával. A dékánok maguk is érdekeltté váltak a meghosszabbítás gyakorlatának általánossá tételében, a hallgatók képviselői pedig mindig megnyerhetők a hallgatói jogok bővítésének ígéretével. A rektornak, hogy hivatalában maradjon, elsősorban a gt és a felügyelő miniszter elvárásainak kell megfelelnie, míg a dékánoknak a rektor elvárásainak. Ez az egyetemi autonómia aláásására lehetőséget adó vezetési szerkezet idegen az egyetem hagyományaitól és lényegétől. A korrupciós nyomást kifejtő vezetési szerkezet viszont nagyon is megfelel a Magyar Bálint által képviselt programnak. Ennek kimondott célja ugyanis „olyan felsőoktatási intézményrendszer kialakítása, mely a fenntartó által meghatározott finanszírozási rendszerhez adekvátan alkalmazkodni képes, és amelyben egyidejűleg megteremtődnek a piackonform működés feltételei”. Az igaz, hogy egy olyan típusú felsőoktatásnak, melyben megtalálhatók a középiskolai képzés elemei („felsőfokú szakképzés”), a főiskolai tanulmányokra jellemző oktatás („felsőfokú alapképzés”), s amelynek feladata, hogy kielégítse az állam által fenntartott intézmények szakemberigényét, bizonyos mértékig meg kell felelnie a munkaerőpiac előre jelezhető kívánalmainak. De az alárendeltségi viszonynak egy fejlődésre képes társadalomban alapvetően éppen fordítottnak kell lennie, legyen szó a felsőoktatás és a piac vagy a felsőoktatás és a fenntartó közötti viszonyról. A piac akkor teljesít jól, ha „egyetemkonform”, ha képes felismerni az új tudományos eredmények hasznosításának lehetőségeit. A fenntartónak pedig azt kell felismernie, hogy milyen finanszírozási igények kielégítése révén fokozható az egyetemek képessége új eredmények elérésére és jó szakemberek képzésére. Ha a felsőoktatásban a túlfizetett „vezetői elit” és a minőséget ténylegesen meghatározó, de kutatói forrásokat nélkülöző „vezető oktatók” rétege kettéválik, az egyetemnek az a képessége válik kérdésessé, hogy rátaláljon a felhalmozott ismeretekből adódó problémákra és adott körülmények között megfogalmazható legjobb megoldásokra. Az egyetemi autonómia nem az egyetemi polgárok partikuláris érdeke, hanem az egyetemet fenntartó társadalom egyetemes érdeke. Az egyetemek csak a piac és a fenntartó közvetlen érdekeitől függetlenítve, „indokolatlan befolyástól mentesen” (41/2005. [X. 27.] AB) válhatnak a jövőt előkészítő és meghatározó műhelyekké.
A felsőoktatási intézmények egy része felismerte az új szabályozásban rejlő veszélyeket. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora, Péceli Gábor tavaly átvett megbízatása után a magasabb vezetőknek járó juttatásokat átlagosan 30-40 százalékkal csökkentette, a jutalmazásokat pedig megszüntette. A Szegedi Tudományegyetem idén hatályba lépő szervezeti és működési szabályzata pedig előírja, hogy az intézmény tanári testülete a rektori tiszt betöltésére pályázókat hallgassa meg, véleményét a szenátus rektorválasztó ülésén ismertesse.
Nincs biztosíték azonban arra, hogy az ilyen és hasonló intézkedések meg tudják akadályozni a személyi függőségek bebetonozását az egyetemeken belül. Hogy a magasabb vezetői posztokat betöltők a törvényi szabályozásban rejlő előnyöket idővel ne saját privilégiumként hasznosítsák. A felsőoktatási intézmény kutatás- és oktatáspolitikájának stabilitását nem a magasabb vezetők élethosszig tartó megbízásával, de a tanári és kutatói testület demokratikus megegyezésével lehet megteremteni. A felsőoktatási intézmények tapasztalataim szerint akkor találják meg működésük irányításának lehető legjobb módját, ha az egymást váltó, különböző területeket képviselő magasabb vezetők érvényesíthetik saját, vendégtanárként más-más munkahelyeken és vezető oktatóként más-más szakmai testületekben szerzett tapasztalatukat, kialakult értékrendjüket, miközben alapvetően az egyetemi fórumokon közösen meghatározott, hosszú távú célkitűzések alapján végzik munkájukat.
A magasabb vezetők kiválasztásánál vissza kell térni az idő próbáját kiállt hagyományokhoz. Le kell rövidíteni a megbízási időt, korlátozni célszerű a meghosszabbítás lehetőségét, és szélesíteni szükséges a választók körét, arányosítani a juttatásokat. Megvalósulnának ezek az elvek, ha a rektor személyéről nem a kis létszámú szenátus, hanem rektorválasztó konvent, az intézmény professzori testülete döntene. Ha a rektor három évre szóló megbízását csak kivételesen lehetne meghosszabbítani. Ha a rektor és a dékánok juttatásait újra a bértábla határozná meg.

A szerző egyetemi tanár (Szegedi Tudományegyetem)