Távol a hatalomtól

Egyelőre a BKV-botrányba belebukott az egyik főpolgármester-helyettes, felkészül a másik helyettes meg az egész erkölcstelen piramis tetején üldögélő főpolgármester. Az uniós Szlovákiából eltanácsolták az uniós Magyarország köztársasági elnökét, de az unió a füle botját se mozdítja, holott az uniós alapelvekben a polgárok szabad áramlása is szerepel, s nem nevezték meg kivételként Sólyom Lászlót. Brüsszelnek nincs hozzáfűznivalója a középkorias szlovák nyelvtörvényhez sem. Lehetséges, hogy a nemzetbiztonság által figyelt gyilkológépek öldösték a faluszéli romákat. Az ország az IMF lélegeztetőgépén, a gazdaság romokban, hétszázalékos mínuszban, az állam és polgárai nyakig eladósodva.
Zajlik az élet Bajnai országában, s mindez rengeteg témát szolgáltatna egy olyan közgazdász közírónak, mint Lengyel László. Őt azonban az érdekli, mit csinál majd kormányon Orbán Viktor. Mert a bukott balliberális elitet, a létező gyurcsányizmus áruló írástudóit nem az ország állapota, a köztársaság romlása izgatja, hanem az igazság pillanata. A szembesítés és a számonkérés. Ez az elit retteg a jogállami fordulattól. Ennek jegyében született A hatalom közelében című Lengyel-írás is, amelynek alcíme: Nehéz döntések előtt a Fidesz. Lengyel önzetlenül megpróbál segíteni a nehéz döntésekben.
Hogy mire készül Orbán Viktor, afelől nem hagy kétséget. „A kormányváltást követően, a jogállamiság kereteit figyelembe véve elszámoltatásra és politikai felelősségre vonásra kerül sor” – jelentette ki, amikor az államfővel találkozott. Az országnak legalább a kétharmada ezt várja el tőle – ezt hívom jogállami fordulatnak. Lengyelt nyilván nem nyugtatja meg „a jogállamiság kereteit figyelembe véve” kitétel – sőt inkább feldúlja. A joggal nem lehet vitatkozni; a politikával lehet. Ezért ajánl előzetes alkut.
„Hogyan vezérlődik a Fidesz a választások, és hogyan a kormányzás idején?” – talál rá a legégetőbb témára. Ez a „vezérlődik” szóalkotás különösen bájos: már benne van a vezér. Ezen a ponton talán eszébe ötlik, hogy Gyurcsány kampányolt az „egy ország, egy ember, egy program” hitleri szlogenjével, ezért utólag bátran belerúg a döglött sakálba: „A mindentudó és mindenható vezető – akinek túlmozgásos típusa Gyurcsány személyében már boldogította a baloldalt – különösen veszélyes válságos időkben, amikor a gyors személyes reakciónak intézményi tudáson és előkészítettségen kell alapulnia.” Lengyel persze akkor nem szólt a „túlmozgás” ellen, bár utólag érdemei is vannak: „Nekem volt igazam, amikor 2006-tól fogva azt mondtam, hogy csak ki kell várni, nem kell program, nem kell tárgyalás, sem árnyékkormány, és az ellenfél magától összeomlik.” Lengyel mindig megmondja előre, jóslatai rendre beválnak, és ezúttal is ezzel kísérletezik.
„Létrejön-e a demokrácia minimuma, mint az amerikai és nyugat-európai pártokban, vagy marad a keleti, vezérelvű, párton belüli kemény, netán puhább diktatúra?” – aggódik a Fideszért. Jó volna olyan párton belüli demokrácia (mondjuk Dávid Ibolyával képviseltetve), amely „lebeszéli” az elnököt a számonkérésről. „Orbánnak saját személyiségét kellene legyőznie ahhoz, hogy a személyes győzelem pillanatában (…) ne triumfáljon. Ne mindenkin úrrá lenni, hanem koalíciót képezni és kiegyezni akarjon.” Hát persze. A főtanácsadó meg Lengyel László legyen. „Hogy az érdekek és értékek befogadására és kifejezésére, ne elnyomására és saját nyelvének kikényszerítésére vágyjon. A hatalom megosztására, belső súlyok és ellensúlyok kialakítására, és ne összpontosítására törekedjen.” Milyen szép is lett volna Gyurcsánytól ezt számon kérni! De miért olyan nagy baj egy demokráciában, ha a miniszterelnök a kormányzás imitálása helyett kormányzásra készül? A „saját nyelv kikényszerítése” is árulkodó: a balliberális elitben a tetteket menthetetlenül felülírja a duma.
De van tovább is. „Különös veszélyt jelent a vezérelvűség, ha nemcsak a politikai főhatalomra, hanem a szakágakra és a területekre is kiterjed. Ha a vezér úgy véli, hogy joga és kötelessége a gazdaság, az egészségügy, az oktatás vagy a külpolitika szakmai stratégiai irányát is egy személyben megszabni, ha tudni véli, hogy mit kell tenni az iskolákkal és kórházakkal, az adókkal és az orosz– magyar kapcsolatokkal.” Hát persze. Egy kormányfő ne értsen semmihez, csak a jelzője legyen szakértő, mint Bajnainak. Különben hogy maradhatnának érintetlenül a kiskirályságok? A Kárpátokon túl meg természetesen továbbra is az elnyűhetetlen Kapolyi legyen a mi emberünk.
„A Fidesz második nehéz döntése az erőszak vagy béke, elitváltás vagy rendváltás kérdése. A felhalmozott korrupciós ügyek, az állami adminisztráció szétesése szükségessé tesznek egyfajta elitváltást – ismeri el Lengyel, ami igazán szép tőle. – Ennek az elitváltásnak lesznek igazságszolgáltatási, közigazgatási, politikai és erkölcsi eszközei.” Én főleg az igazságszolgáltatásiakra volnék kíváncsi. „Ám ebben az elitváltásban se célszerű és jogszerű összekeverni egymással az eszközöket. A korrupciós ügyekben, a jogsértésekben utat kell engedni az igazságszolgáltatásnak, de erre politikailag utasítani jogállamban lehetetlen.” Akkor semmi probléma. Teszi mindenki a dolgát: az is, aki eddig nem tette vagy nem tehette. A politika csak keretet teremt a jogállami fordulatnak. Ám Keller László közpénzügyi szocialista népbiztos több tucat feljelentése után nem egészen értem, miért aggódik Lengyel. „Ha azt az érzetet kívánják tovább élesztgetni a választóikban, hogy eddig mi bűnhődtünk több milliónyian, mert jobbra szavaztunk, most bűnhődjenek azok, akik balra szavaztak, s mi nyerjük el méltó jutalmunkat szenvedéseinkért, akkor nagy baj van.” Vagyis simogassuk meg a buksiját minden derék választópolgárnak, aki rászabadított egy Medgyessyt meg egy Gyurcsányt egy működő országra, hogy aztán működésképtelenné tegyék, eladósítsák és válságba taszítsák? Hát nem ők lesznek az új elit utánpótlása – mi ebben az igazságtalan? „Ha a politikai választást életpálya-választássá, karrierúttá tesszük, ha a választónak azt sugalljuk, hogy megfelelő szavazással főnök lehet, lesz állása, vállalkozásának megrendelése, kerületének, városának iskolája, óvodája, ellenben ellenfeleit leváltják, munkahelyéről kirakják, vállalkozását tönkreteszik, kerületét, városát elhanyagolják, akkor a politikai harc létharccá, az elitváltás rendváltássá válik.” Lengyel szépen leírta az MSZP– SZDSZ-koalíció politikai hitvallását – csakhogy itt jogállami fordulat készül, nem puszta klientúracsere. Még egy „gengszterváltást” nem bírna el ez a szétlopott, kivéreztetett ország.
„Nehéz döntés a párt, a hatalom finanszírozása is. Németországban a Kohl-ügy után arra a következtetésre jutottak, hogy meghatározott magas összeghatáron felül kell nagyvállalkozásoknak »hozzájárulniuk« a hatalomfenntartás költségeihez, a kis- és középvállalatoknak nem, sőt, ezek bármiféle ilyen sarcolása tilos. Végül a lakosságtól »fizet, amennyit fizet« felfogásban vesznek el. Ha a Fidesz a német módszer mellett dönt, akkor egyértelművé válik, hogy rendezetten, viszonylag átláthatóan, a nagyokra hárítja saját költségeit. Ha azonban folytatja a magyar gyakorlatot, amely a nagyok mellett a kis- és közepes vállalkozásokat is fizetésre kényszeríti, akkor nemcsak a lehetséges tisztulást, a mérsékeltebb korrupciós szint elérését akadályozza, hanem legfontosabb szavazótáborát bőszíti fel.” Derék dolog ez az aggodalom a partvonalon kívülről a Fidesz szavazótáboráért, de a jogállami fordulatban korrupciós alkunak nincs helye. Inkább adózzon mindenki rendesen, a multiktól a kisvállalkozókig, beleértve Lengyel Lászlót is. Tudom, hogy kellemetlen lesz ez távol a hatalomtól – de szoktassa magát a gondolathoz…