Türelmesen várni

Hosszú ideje végre megint olyan táncelőadást lehetett látni Pesten, ami úgy csapja arcul az embert, hogy utána percekig képtelen megszólalni. Ilyet utoljára akkor éreztem, amikor a Random Dance Companyt láttam táncolni. Technikai bravúr, nyelveken átívelő szellemesség az emberi kapcsolatok és az otthon fontosságának táncnovellájában.

Laza modernséggel ötvözi a klasszikus indiai tánctechnikát, a kathakot és a klasszikus alapokat Akrham Khan, a Londoban élő bangladesi származású táncművész. Tanult az Indiai Táncakadémián, a De Montfort Egyetemen és a Northern Kortárs Tánciskolában Leedsben 1999-ben elnyerte a Jerwood Alapítvány koreográfiai díját, majd X-group néven az Anne Teresa De Keersmaeker irányítása alatt működő Parts Táncakadémián saját munkacsoportot alakított ki. Dolgozott Sylvie Guillemmel, Juliette Binoche-sal, Sidi Larbi Cherkaoui-val is. Munkái frissek, beszédesek, dramaturgiailag szépen szőttek.
A bahok című utazástörténet talán első pillantásra lerágott csontnak tűnik, mégis minden egyes pontja tökéletesen kidolgozott. Egy repülőtéri tranzitban utasok várakoznak a gépindulásra. Összezárva magányos emberek sorsukkal, gyökereikkel szembesülnek, azzal az utazással, amit életnek hívunk. Szeletnyi történetükben megjelenik a vallás, a család, a szülőföld felülírhatatlanságának gondolata; ebben a multikulturális olvasztótégelyben, amifelé a világ felfoghatatlan gyorsasággal halad, ezek az alapértékek szinte értelmezhetetlenekké kezdenek válni. Akrham Khan csapatában kínai, indiai, portugál, orosz táncosok mindezt hitelesen érzékeltetik, hiszen saját életük, saját kultúrájuk, önnön valójuk ugyanolyan szerves részt alkot itt, mint a koreográfia maga. A bahok ívesen felépített, kompakt történet: várkozástól euforikus katarzisig jut itt mindenki – táncos és néző egyaránt –, közben életszagú epizódokon sírunk-nevetünk.
A gumitestű férfi lélegzetelállító tánca jó dramaturgiai kezdés, ami előrevetíti a tökéletes folytatást. Egyenletes, jól megszerkesztett tempójú párosok, szólók és ütős közös táncok rakódnak egymásra. Elképesztő ugrások, gurulások, kemény, akcentusos mozdulatok alkotják a táncszekvenciákat. A zene mindvégig ugyanazt a dramaturgiai ívet követi, mint a megkapó mozgássorok.
A mély álomba zuhant kínai lány és a romantikus orosz férfiú – aki nem szereti, ha származására emlékeztetik – indiai hatású szoboregyüttese, az egyik lány eksztatikusan vibráló tánca, amelyben az apa képe elevenedik meg, mind technikai bravúrok sorozata. Lehet, hogy a csoportos táncokban nem ugyanoda lendíti mindenki a lábát, nem ugyanabban a szögben tartja a kezét, de a koregoráfia sajátos leképzése, egyéni megszólaltatása sokkal többet ad. Többet, mert az ember van benne, az egyedi és megismételhetetlen létező.
A táncosok a prózai részekben is hihetően alakítanak: a kínai pár repülőtéri fotózkodása, a jelenet, melyben a koreai fiút vallatják utazási szándékairól, amelyben a portugál lány a vallásról filozofál, és a kulturális különbségekből adódó félreértések egyszerre humorosak és megrázók. A figurák szorongása, idegessége és könnyedsége átérezhetően jelenik meg. A várakozás alatt a kijelzőn szavak villannak fel: törölve, emlékezés, otthon, remény. Minden üzenet ezekben a szavakban sűrűsödik össze. A bahok arra hívja fel a figyelmet, hogy bárhova megyünk, mindenhova magunkkal visszük gyökereinket, magunkban hordjuk az emlékeket, súlyuk alatt néha összeroppanunk, majd újraindulunk. S közben mindig várunk valamire. Ahogy Márai is mondja: egy angyal szent türelmével kell várni, amíg a dolgok, életek, emberek hozzánk eltalálnak. Akrham Khan ezt regélte el.
(Akhram Khan Company & National Balett of China: bahok. Koreográfus: Akrham Kahn. Szeptember 17.)