Vidékfejlesztési kényszerek és lehetőségek

Hazánk felemelkedése nem történhet meg anélkül, hogy egyúttal ne találnánk megoldást a vidéki Magyarország gondjaira. Itt most nem is elsősorban a vidéki nagyvárosokra s azok agglomerációira gondolok, hanem a mezővárosokra s a falusias környezetre. A jelenlegi helyzete ezeknek a régióknak – túlzás nélkül állítva – katasztrofálisnak és kriminálisnak mondható. Az első jelző a gazdasági helyzetük és életkörülményeik drasztikus lecsúszására vonatkozik, az utóbbi pedig az ország válságának köszönhetően az addig is elviselhetetlen bűnözési statisztikák további romlásának következménye. Az igazság az, hogy a bűnözési problémák különösen néhány régióban ijesztők. Azonban az életszínvonal visszaesésével s a kontrollálatlan uzsorahitelezéssel a bűnözési mutatók az ország szegényebb térségeiben is mindenütt romlottak.
A lecsúszás nyilvánvaló ténye mellett mindenki számára könnyen belátható, hogy Magyarország felemelkedése nem valósulhat meg az ország területileg meghatározó, s a népesség tekintetében is kiemelkedő jelentőségű vidéki térsége nélkül. Ehhez először meg kell állítani az eddigi negatív folyamatokat, s ezt követően rövid időn belül pedig emelkedő pályára kell irányítani ezeket a régiókat és kistérségeket. Ugyanakkor az is valószínűsíthető, hogy mindehhez a pozitív forgatókönyvhöz nem elég az ország általános fellendülése, a válságból való kilábalása. Annál is inkább, mert a regenerálódás először és leginkább az export várható felfutása miatt az ország fejlettebb régióiban, az Észak-Dunántúlon és a fővárosban fog bekövetkezni. Az elmaradottabb térségekben e fellendülés nem automatikus, illetve ha lesz, akkor is késleltetetten és visszafogottan valósul majd meg. Ezért a kormány és a parlament részéről egy széles támogatással bíró, kiérlelt stratégiára épített, szisztematikusan és hosszú távon végrehajtott intézkedéscsomagra van szükség.
Mi vezetett ide? Mikor kezdődött ez a folyamat, s minek következtében vált kritikussá a helyzet? S végül, milyen lehetőségeink vannak ezen rossz tendenciák megváltoztatására? – ezek azok a kérdések, melyek természetszerűleg izgatnak mindenkit, akit a jelenlegi gazdasági-társadalmi-erkölcsi válság is izgat, s keresi azokat a kiutakat és lehetőségeket, melyek segítségével az ország felemelkedése végre elindulhat. Állításom szerint azonban mindez nem képzelhető el több millió vidéki honfitársunk mellőzésével. Ők azok, akik ma jószerivel egyáltalán nem tudnak a lakóhelyük környékén elhelyezkedni, s többnyire nem tudnak jövedelmező tevékenységbe se kezdeni. Az ő alkotóerejük és hozzájárulásuk nélkül az ország tartósan nem kerülhet emelkedő pályára, ha mégis sikerülne, akkor nem maradhatna rajta.
A rendszerváltás óta eltelt időszak azonban ebből a szempontból nem tekinthető homogénnek. Az Antall-kormány ugyanis a kistelepülések autonómiájának visszaadásával, illetve az önkormányzatok finanszírozási helyzetének méltányos kialakításával nagy lökést adott a kilencvenes évek eleji vidéki Magyarországnak. Ezt a kedvező feltételrendszert (talán túlzás nélkül állítható, hogy az 1990–94-es parlamenti ciklus idején voltak a magyar önkormányzatok a legjobb finanszírozási helyzetben) még megfejelte a címzett és céltámogatások pótlólagos forrása is. Így részben ezen eszközök igénybevételével a magyar vidék infrastruktúrája jelentősen megújult: telefon- és gázvezetékek épültek, tornatermek és kerékpárutak létesültek, s a középületek állományának jelentős része is megújult. Ma ezeknek a beruházásoknak egy részét éljük fel.
Időközben azonban a helyzet olyannyira romlott, hogy ma már túlzás nélkül válságosnak mondható. A falusi munkahelyek ijesztő számban szűntek meg, miközben a mezőgazdaság – a kiváló adottságok ellenére – sem tudott vonzó perspektívát nyújtani a vidéki embereknek. A Széchenyi-tervbe épített falusi bérlakásprogram leállt, mint ahogy megszűntek azok a kedvezmények is, melyek a helyben lakó gazdák birtokbővítéséhez és hitelhez jutásához adtak kézzelfogható segítséget. Mindezek miatt ma egy átfogó és erőteljes faluprogramra van szükség.
A teljesség igénye nélkül, s csak vázlatosan ismertetve ennek a programnak legalább három lába, oszlopa kell, hogy legyen: a kistérségi élelmiszer- és kézművespiacok megszervezése; a helyi – zömében alternatív – energiaellátás kialakítása; s a külterületi ingatlanok infrastruktúrájának minőségi javítása. Ezek célzott programok lennének, melyeket kiegészíthetne a közbiztonság ugrásszerű javítását célzó intézkedések meghozatala, s az uniós források fokozottabb igénybevételének elősegítése is. (A Leader program eddigi tapasztalata azt mutatja, hogy a program csökevényes, politikailag egyoldalúan kiválasztott településekre koncentrálódik, és nehezen hozzáférhető.)
A Magosz által elindított kiváló kezdeményezést, a szociálisbolt-hálózatot országos szinten ki kellene terjeszteni. Nem normális ugyanis az a helyzet, hogy a falusi emberek manapság már szinte minden élelmiszert a városi szupermarketekben vesznek meg, s nem pedig a kontrollált helyi élelmiszert fogyasztják. Abszurd, hogy a falvakban képződő jövedelem (mely sajnálatosan zömében a nyugdíjakból és a szociális támogatásokból, valamint a segélyekből áll) nagy részét a falvak határain kívül költik el az emberek. Meg kell teremteni a minőségi ellenőrzés biztosítékait, s ennek fejében államilag is támogatni kell ennek a hálózatnak az országos lefedettségét.
Ugyanígy ösztönözni kellene a helyi energiatermelést és -hasznosítást, legyen az geotermikus, szél-, nap-, biomassza- vagy más típusú energia. Erre van már hazánkban is precedens, de a közeli Ausztriából könnyen honosíthatnánk számos megoldást is. Ma már ugyanis mindenképp elhibázottnak tűnik a kilencvenes évek voluntarista gyakorlata, mely az épületek fűtésénél a szénhidrogének kizárólagosságára épített. Segíteni kellene a falusi házak alternatív energiaellátásának visszaállítását is. Országosan meghirdetett és tömeges energiafelhasználást csökkentő pályázatokra van szükség. Hazánkban ugyanis nemcsak a panellakásokban élnek rosszabb szociális helyzetben emberek, hanem a falusi családok többsége is ide sorolható. Ráadásul az energiafogyasztás a falvakban relatíve nagyon magas, hiszen a hideg szél télen minden oldalról hűti a falusi házakat. Az energiatakarékossági program azonban nem korlátozódna a falvakra, hanem bizonyos normatív feltételek mellett országosan hozzáférhető lenne.
Az egyik legfontosabb teendőnk, hogy vissza kell szerezni a kétkezi munka becsületét. A mesterembereket – akik régebben a falvakban szép számmal éltek és tevékenykedtek – alacsonyabb áfakulccsal kellene segíteni. Úgy, ahogy azt az uniós jogszabályok lehetővé is teszik. Az úgynevezett magas élőmunka-igényű tevékenységeknél ez az átsorolás már eddig is biztosított volt, csak a szocialista kormány nem élt vele. Persze ez a lehetőség a lakásfelújításokra, s így az energiatakarékossági munkálatokra is érvényes lehetne.
Mindezen terveknek természetesen illeszkedniük kell az önkormányzatok gazdálkodását, működését megváltoztató koncepcionális átalakításba. Ezen változásoknál és programoknál azonban a települési önkormányzatoknak a jelenleginél sokkal erősebb generáló és szervező szerepe kell, hogy legyen.
A gazdatársadalom – mely szinte minden falu jelentős gazdasági és társadalmi szereplője – helyzetbe hozásának ügye a helyi és kistérségi piacok kapcsán már a cikkben érintve volt. Szintén fontos probléma, hogy a földutak minősége és a csatornák állapota mára már feszítő problémává vált. A földutak helyrehozatala és karbantartása ugyanis nincs megoldva annak ellenére, hogy erre a célra minimális pénz is elég lenne. Egyúttal az értelmes közmunka lehetősége is biztosított lenne sok ember számára. A csatornák tisztítása lényegében megoldatlan, pedig a gazdálkodó emberek nem kis pénzt fizetnek a kistérségi vízgazdálkodási társaságoknak. Ezen társaságoknak egyszerre és hatékonyan kellene gondoskodniuk a vízelvezetésről és a vízmegtartásról is. Hiszen nagyon sok – és egyre több – térsége van az országnak, ahol egyazon évben van belvíz és aszály.
Mint ahogy elöljáróban említettem, ez az írás – már csak terjedelmi okok miatt is – vázlatos és nem teljes körű. Egyfajta vitacikknek is lehet tekinteni. Egy biztos: ezt a kérdést a polgári oldal sem a súlyossága miatt, sem pedig konzervatív értékei miatt nem kerülheti meg. Vannak kiváló szakembereink. A tennivalókról most még lehet vitatkozni. Reméljük, hogy nemsokára hozzá is kezdhetünk. S akkor már nem lesz kifogás.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)