A fénykortól az alternatív játszóhelyig

Sem a Királyi, sem a Magyar Állami Operaház mint intézmény nem ért még meg 125 esztendőt, míg operajátszásunk minimum kétszer ekkora múltra tekinthet vissza: a Haydn-emlékévben hiba volna például a két Miklós gróf eszterházai és kismartoni magántársulatát feledni. Viszont valóban, épp 125 esztendővel ezelőtt, 1884. szeptember 27-én tárta ki kapuit Ferenc József császár jelenlétében az épület, amelyet a zseniális Ybl Miklós és munkatársai terveztek az akkori Sugár útra.

Ünnepi program a hét végén. Egész hét végén alapítása 125. évfordulóját ünnepli a Magyar Állami Operaház. A mai előestén hét órától gálaműsort hallhatunk, amelyen a magyar operaénekesek legjava lép színpadra, a fiataloktól az idősebbekig. Az operairodalom legszebb és a legnépszerűbb áriáit hallhatjuk, Rost Andrea, Tokody Ilona, Wiedemann Bernadett, Kertesi Ingrid, Keszei Borbála, Németh Judit, Polgár László, Fekete Attila, Kiss B. Attila, Kálmándi Mihály, Rácz István és mások előadásában, az intézmény jelentős karmesterei Kovács János, Medveczky Ádám, Kesselyák Gergely, Oberfrank Péter és Török Géza dirigálnak. A kedvelt operarészleteket Mozarttól, Verditől, Wagnertől, Puccinitől hallhatjuk, de lesznek áriák a Rózsalovagból, a Carmenből, a Bánk bánból és a Székely fonóból is, mintegy keresztmetszetet adva az Operaház 125 évének jellemző repertoárjából. A vasárnap esti ünnepi műsor szintén hét órakor kezdődik, ezen a 125 évvel ezelőtti programot hallhatjuk: A szünet előtt a Bánk bán első felvonását és a Hunyadi László nyitányát, ezeket Kovács János vezényli, a szünet után pedig a Lohengrin szintén első felvonása szólal meg Fischer Ádám karmesterrel. A művek az intézmény „sztárszereposztásában” szólalnak meg többek között Sümegi Eszterrel, Temesi Máriával, Perencz Bélával, Fried Péterrel, Bándi Jánossal. A vasárnapi koncertet hat órakor az Operaház 125 évéről készült kiállítás ünnepi megnyitója előzi meg, amely egész évben látható lesz, és a dalszínház minden fogadótermét betölti majd. A rajzokat, festményeket, fotókat, dokumentumokat és emléktárgyakat felvonultató tárlat megnyitóján Hiller István oktatási és a kulturális miniszter tart beszédet, a koncert előtt pedig Bajnai Gordon miniszterelnök ünnepi gondolatait hallhatjuk. Az Andrássy út Operaház előtti szakaszát erre az időre lezárják a forgalom elől, a nagyközönség itt kivetítőkön követheti az eseményeket. (K. E. V.)

Most vasárnap a nyitógála műsorát ismétli a Ház, és jól van ez így. A szimbolikának nagy hagyományai vannak ugyanis. Ne feledjük az öreg Nemzeti Színházat (nem azonos a későbbi, Blaha Lujza téri Népszínházzal!), amely 1837 augusztusa óta volt otthona magyar operatársulatnak is: a század második felében Wagner-produkciói – többek között Richter János vezényletével – világszínvonalat jelentettek. Nos, a Nemzeti tudatosan szélesíti repertoárját, végül már 51 dalművet tart műsoron, és zenekart fejleszt, további szólistákat szerződtet, hogy az épülő Operaháznak zökkenőmentesen adhassa át élete egy jókora szeletét, a balettel együtt. És – itt jön a szép, keretes szerkezet – ugyanazzal a darabbal zár 1884. június 30-án, mint amellyel anno nyitott: A sevillai borbéllyal.
Reformkori utóhatás
De ugorjunk még a kapunyitás elé. A szabadságharc nem múló emléke, ám Solferino és Königgrätz plusz kétszeri történelmi arcba rúgása is kell, hogy e helyre tett Monarchia kénytelen legyen szabadabbra engedni magyarjainak gyeplőjét. 1861-ben bemutatják az Erkel-féle Bánk bánt, gyújtó sikere után már Jókai Mór se értheti, Szent István koronájának népei hogy ne tudnának egymillió forintot áldozni dráma és opera szétválasztására? Aztán őseink se cáfolnak ránk: hat helyszínre tíz tervrajz készül, míg valaki, aki megelégelte a sokéves tötyörgést, a hetedik telken neki nem fog az építést tényleg megszervezni. Podmaniczky Frigyesnek hívják. Mire az egykori Hermina téren alapozni kezdenek, már kétmillió felett jár a kalkulus. Majd tíz évvel később, az avatáskor ennek is másfélszerese a költség. Viszont – és itt tegyünk finom disztinkciót a Nemzeti Színház, a Nemzeti Hangversenyterem vagy a négyes metró szenvedéstörténetéhez képest – ennek oka van: Ybl kora előtt járva ismeri fel az új, ún. Asphaleia színpadtechnikai és biztonsági rendszer előnyeit, így ha lassabban és drágán is, de Európa legmodernebb, tűzvésznek és kilencvenkét éven át színpadi leállásnak ki nem tett operaháza lesz a mienk.
Fények
A ház aranykorairól sokat írtak – s minél inkább pattog a jelen bádogtárgy zománca, annál fénylőbbnek csalhatnak meg a hőskorok. Mert Gustav Mahler pár éve alatt azonnal európai csúcsra repítette a társulatot („Ha jó Don Juant akarok látni, Budapestre jövök” – szól Brahms bonmot-ja), és Nikisch Artúr ugyanúgy Wagner-szentéllyé tette a Mahlertől örökölt Ringgel, ahogy Puccini pesti túrái vagy Mascagni Parasztbecsületének tőlünk indult világsikere az olasz jártasságot megalapozta. De Bánffy Miklós érájában mindkét Strauss is jól járt: a szovjetköztársaság kikiáltásakor épp a Denevért adták, néhány héttel később pedig az ínyenceknek készült csemegét, Richard Strauss betuszkolt proletárok számára aligha élvezhető Ariadnéját. És a fiatal Radnai Miklós dekádja is úgymond fénykor: Klebelsberg minisztersége alatt a válságból való lelki kilábalásra használták a kultúrát, mint a gödörből kászálódás előfeltételét. (Ajánlott olvasmány Tallián Tiborék centenáriumi kötete A budapesti Operaház 100 évéről – viszonylag kevés vörös farokkal megúszható az olvasmány.)
Árnyék
Hiba nélkül működött 1976-ig tehát a bizonyos Asphaleia öntöttvas hidraulikája, mai gépészek csak álmodnának ekkora érctartalmú, ennyire edzett anyagról – más volt a munka és a minőség becsülete is. Az átépítés eztán már „csak” négy évadot váratott magára, s ugyaneddig tartott. 1984-ben nem Podmaniczkyk és Ybl Miklósok szavára hallgattak: jött a baráti NDK-ból a már beépítéskor avult színpadgépezet. Máig napi fohász tartja működésben, no nem gyártók és megrendelők ateizmusa, csak gondatlan rövidlátása miatt.
Változnak az idők, s bár a ház saját történetleírása sem halad tovább (ajánlom Borsa Miklós „alulnézeti” könyvét), magunk érezzük: van lejjebb. A negyedszázad előtti felújításkor még átvonulhattak az Erkel Színházba – a mostani garnitúra ígérete ellenére együtt hagyta leromlani a palotát és bezárni a népszínházat. Kínjátszóhelyeken (Thália, Víg, Gödöllő), reform örve alatt folyik egy operaház alternatívvá zsugorítása, amely pedig a német példával szemben nem több tucatodik volna, csak az egyetlen.
125 éve nemzetinek építették az ősök. Imádkozzunk, az emlékgálán ne remegjen meg semmi – s csak azután az összes rossz ereszték.