Szóhoz sem jutok. Kétszer néztem meg a Rövidlátókat, mindkétszer hosszú, fejfájós munkanap után, s mint amikor az ember eső után szellőztet, múlt el minden gond, reppent el a bú, lepett meg a csönd. Naoko Ogigami filmje csodálatos műalkotás, ám azok, akik a moziélményt a cselekményhez-szórakoztatáshoz-akciótempóhoz kötik, ne is fáradjanak ezzel a kritikával (a filmmel meg pláne).
In medias res pottyan bele a néző a semmibe. A nem cselekvés, nem történés igéző mikrokozmoszába. Egy repülőgépen két nő érkezik egy elvarázsolt japán szigetre, egyikük már „hazaérkezik”, másikuk idegenül tétovázik a szokatlan vidéken. Mindketten ugyanabba a panzióba tartanak: útjuk ide vezet, pontosabban a panzió maga az út, a tao, hiszen csak azok találnak oda gond nélkül, akiknek „tehetségük van hozzá”.
Mijazaki Hajao egyedi ízeit érzem, a Chihiro szellemországban című tökéletes anime bájos abszurditását. Nyomokban Alessandro Baricco Tengeróceánját. Szaladják „Taikyo” István Madárszabadítóját. Kim Ki-duk Tavasz, nyárját.
Naoko Ogigami filmje spirituális élmény, de véletlenül sem bölcselkedő: szinte Jacques Tati-i könnyedséggel skicceli fel az eldugott, buja zölddel körülvett panzió köznapjait. A Rövidlátók egyszerre vígjáték és lélektani film, amely a „japán Provence” idilljéből merít. Itt minden tárgy, minden pasztellszínű bútor, élénkzöld növény üzenetet hordoz, minden pontosan a helyén van, az ételek mesteri rendben sorakoznak az asztalon, akár a parti fövenyben a sziklák. Akinek van „tehetsége” hozzá, könnyen a Rövidlátók rabjává válik. Ogigami filmje nem ereszt, pedig nem mond semmit. Titkolózik. Elrejti a figurák múltját, a köztük levő viszonyt nem engedi kibontakozni, ha fontos kérdést tesz fel, a válasz csak ilyesmi: „ezt én is gyakran fel szoktam tenni magamnak”. És mégis tanít, mint csendes keleti mesterek a tanítványaikat. Különös nyugalom lesz úrrá az emberen. Ahogy a szigeti Varázshegy időtlenségébe az eleinte kapkodó tanárnő beleszokik, úgy lesz természetes ennek a mikrovilágnak minden rítusa, szófordulata, nem történése. Ahogy a napok, jelenetek ismétlődnek, a csend beleköltözik a nézőbe, s a panzióvendégekkel tanul meg „twilight”-olni. Nem más ugyanis a cél: csak a „twilight” (alkony), amiről sosem tudjuk meg, mit is jelent, csak érezzük. Olyasmi, mint Cesaria Evorának az ő szigetén a sodade. A derűs merengés.
A film angol címe Glasses, németül Brillen. Szemüvegek. Tény, hogy minden szereplő szemüveget hord, aminek ugyan lehet szimbolikus értelme, de nem több, mint a szertartásszerűen ismétlődő, tengerparti jégkásaevésnek: van és kész. A Rövidlátókról persze már megjelentek az első értetlen honi kritikák. Ezekre is szükség van, legalább elriasztják a filmtől mindazokat, akik chipsszel zörögnének, csimmbummra, dús keblekre, meg szélsebes cselekményre vágynak. A Berlinale német sajtója szuperlatívuszokban említi a filmet, csakúgy, ahogy több angol nyelvű szaklap.
Misszió megmutatni az Ogigami szigetére vezető utat. Nem lesz rohanás. Lassúság sem. Állni fog az idő, boldog békében, s akinek olyan szerencséje van, hogy nem a nagykörúti robajba esik a moziélmény után, talán még „twilight”-olni is képes lesz egy cseppet, s a Rövidlátók csúcspontján a japán fiú szájából tört németséggel elhangzó, csak ebben a filmben létező verset ismételgeti majd magában sokáig: „Mir ist bewusst was Freiheit bedeutet, / mir ist bewusst was Freiheit bedeutet.” Tudom, mit jelent a szabadság.
(Rövidlátók – színes feliratos japán film, 106 perc, 2007. Rendezte Naoko Ogigami. Forgalmazza az Odeon.)

Újabb élő adásban üzent a magyaroknak Kapu Tibor – videó