Borbándi Gyula 90. születésnapjára

Vannak emberek, akik nem keseregnek a magyarság sorsán, inkább tesznek azért, hogy jobbra forduljon. A ma kilencvenesztendős Borbándi Gyula ilyen személyiség. Sosem volt kenyere a panaszkodás egy olyan korban, amikor pedig nagy a kereslet arra, hogy a nemzeti érzés kimerüljön a szétszóratásban élő, ezer sebtől szenvedő nemzet feletti könnyezésben. Nem turnézik, haknizik a magyarság fájdalmával, hanem valami elképesztő szorgalommal és alázattal dolgozik népéért. Szédítő az a lexikális tudás, amit a Széchenyi-díjas író felhalmozott és közreadott könyveiben a magyar irodalomról, történelemről, közéletről.
Görömbei András irodalomtörténész mondta róla, hogy „mindig példaszerű szemléleti biztonsággal szembesítette tárgyait a magyarországi szellemi állapottal. Mindig nyitott volt a párbeszédre, de sohasem engedett a maga – mindig világosan megfogalmazott – elveiből”. De hát nem ennek kellene lennie számunkra is a zsinórmértéknek? Az akadémikus azt is megjegyezte az 1949-től nyugatra kényszerített Borbándiról: „Küldetésként vállalt emigráns léte első pillanatától kezdve tudta, hogy nem elég a nemzetért hozott áldozat, a létrehozott értékeket tudatosítani, számon tartani, dokumentálni is kell, hogy ne hulljanak a semmibe.”
Borbándi minden művét ez a dokumentarista hitelesség, pontosság hatja át. A magyar népi mozgalom című, 1976-ban németül, 1983-ban magyarul megjelent kötete, a Nem éltünk hiába, az Új látóhatár négy évtizede című könyve, a Szabad Európa Rádió történetét megörökítő műve és a nyugati magyar emigráció és irodalom történetét feldolgozó munkái mind pótolhatatlan értékek. Ezekről a témákról Borbándi feldolgozásai nélkül senki hiteles tanulmányt nem tehet le az asztalra. Két világban című önéletírása szemlélteti talán legjobban, miért megkerülhetetlenek a Münchenben élő író eszszéi. Egy olyan korban tűzte maga elé célul a tárgyilagosságot, hitelességet, a nemzet iránti elkötelezettséget, amikor az újabb és újabb köntösben megjelenő diktatórikus hatalom éppen ezeket az alapértékeket akarja kimosni még az emberek emlékezetéből is.
Ő maga így vall Magyar politikai pályaképek 1938–1948 című kötetében, miért fontos emlékeznünk nevekre és életművekre: „A kommunista uralomra – mint más korábbi diktatórikus rendszerekre – egyébként is jellemző volt, hogy aki kiesett a közéletből, vagy különösen, akit az uralkodó hatalom kitagadott, netán szabadságától vagy életétől megfosztott, annak a nevét is törölni igyekezett a történelemből és az emberek emlékezetéből.”