Canga mint bringa

A Critical Mass. A kritikus tömeg, de Magyarországon mindent másképp hívnak, mert lényeg, hogy jól hangozzék, és a tengerentúlról jöjjön… minimum. A critical bringás mass új jelszava, hogy „Többen tekerünk, többet akarunk”. Eltekintve attól, hogy ifjú hölgy koromban a tekerés egészen más jelentéstartalommal bírt, meglehetős pimasz kis jelszónak tartom a biciklisták eme követelését. Az egyik vitafórum valamelyik észlénye azt írta: „Unalmas és szánalmas az a közelharc, ami az autós, gyalogos és kerékpáros hármas között dúl.” Unalmas? K. I. elindult otthonról az Opeljével, egyszer csak oldalról melléhajtott egy biciklista, és teljes hosszában végighasította a pedállal a kocsi oldalát. – Miért nem csináltál valamit? – kérdezte a férj. Mit, amikor a biciklisták a világon semmiféle azonosítót, rendszámot vagy névtáblát nem viselnek?
Amikor hatévesen megkaptam az első biciklimet, amelynek a nyergét alig értem fel, a legbüszkébb arra a celofán névjegytartóra voltam, amelyben ott virított a nevem. Ma – legalábbis Budapesten – a kerékpárosok szuperinkognitóban garázdálkodhatnak. B. P. az unokáját vitte iskolába a Suzukijával, amikor elévágott egy biciklista, csak az isteni lélekjelenléttel és a tövig nyomott fékkel kerülték el a balesetet. B. P. mondta a biciklisnek, hogy ha az unokájával valami történt volna, kitekerte volna a nyakát. A biciklis szó nélkül viszszaült a gépére, felemelte a jobb kezét és a középső ujjával odalengette a nemzetközi jelzést. Egyben a véleményét is. Gyűjteményem van biciklistaügyekből. Járdán elgázolt idős asszony kartöréssel. Babakocsit felborító ifjú bringás, ház kapuján kilépő hölgyet kékre-zöldre gázolva, fellökve, cserbenhagyva. G. M.-et szintén a járdán kapta telibe egy vitéz, csúnya térdzúzódásokkal és monoklikkal otthagyva. Van némi rossz érzésem arra nézve, hogy a kerékpárosok alá az utóbbi években nemcsak bicajt, hanem virtuális lovat is adtak, ami azt a tévképzetet alakította ki bennük, hogy nemcsak a kerékpárút meg az autóút az övék, hanem a járda is, meg minden. Durva jelenetek játszódnak le, amikor a biciklista kisüvít a gyanútlan gyalogos háta mögül, fején sisak, fülébe ordít a zene, szemén motorosszemüveg, se lát, se hall, csak megy, mint a szél… Rendszeresen áthajtanak a piroson, és az egyirányú Wesselényi utcában gyakran mennek szembe a forgalommal. De mi történt? Valami biztos, mert a Magyar Kerékpárosklub elnöke, László János is problémának tartja a járdán őrült tempóban száguldozókat. Biciklizni mindenki tud, nem kell hozzá jogosítvány, így az agresszívak is nyeregbe szállnak, és fittyet hánynak a kijelölt utakra. Nekik a járda kell, és a megengedett lassúzás helyett fölényük tudatában – mert két kerékkel vígan át lehet hajtani a lábadon – őrült tempóban sepernek.
Ezenkívül is van a biciklizésben mint a szabadság kiteljesítőjében valami eszelős ellentmondás. Ebben a városban, a szmogban, az útviszonyokban, ha nem is bolond, aki bringára ül, de legalábbis meggondolatlan. A körúton számtalan pontra kitették a kerékpáros piktogramokat – igaz, maguk a biciklisek –, hiába. Ellenben a robogósok hasznos tippet kaptak a biciklistáktól. Amióta látják, hogy az előbbiek szívbaj és következmények nélkül hasítanak a gyalogjárdán, ők is kedvet kaptak hozzá. Sőt, mint kiderült, robogósok gázoltak el egy kislányt a Margit hídon. Mostanság a gyalogos menet közben gyakorolhatja a kállai kettős néhány lépését az egyébként is keskeny járdákon: helyben fel, jobbra kettő, balra ugrás, sasszé. Még így sem biztos, hogy megússza!