Mit mond ma egyetemi hallgatóinak, ha arról kérdezik, milyen rendőrséget „örökölt” a mi nemzedékünk 1989-ben?
– Erősen központosított, félkatonai jellegű szervezetet. 1949-ben olyan modellt vettünk át az akkori Szovjetuniótól, amelyiknek minden eleme idegen volt a magyar közigazgatástól. A tevékenységükre vonatkozó legfontosabb döntéseket az állampárt politikai bizottságában, illetve a központi bizottságban hozták meg. Az utóbbi szervezet 1969. novemberi határozatára még a nyolcvanas években is hivatkoztak. Ugyanakkor 1985-től a belügyi szaklapokban már megjelentek olyan tanulmányok, amelyek a rendőrség törvényes működésével kapcsolatos alapvető ellentmondásokat feszegették.
– Milyen kérdéseket tettek fel?
– Például: miként lehetséges, hogy ennek az erőszak monopóliumával rendelkező szervezetnek, amely a közigazgatásban is fontos szerepet tölt be, nincs kellő szabályozása, hiányzik a rendőrségi törvény? Más, addig a nyilvánosság előtt elkendőzött, súlyos problémák is beszédtémává válhattak, többek között a rendőrhatósági kényszerintézkedések alkalmazása. Erre az emberi jogokat súlyosan korlátozó hatósági beavatkozásra ugyanis a rendőrségnek nem volt törvényben szabályozott felhatalmazása.
– A sorsdöntő politikai változásnak milyen hatásai voltak a rendőrség egészére?
– Elsősorban a felső vezetők érezték úgy, hogy kicsúszott a lábuk alól a talaj, hiszen látták, hogy bukásra áll a rendszer, amelyet addig kiszolgáltak. A bűnügyi területen dolgozók mondhatták ugyan, hogy ők csak szakmai munkát végeztek, ám nem szabad elfelejteni, hogy az akkori rendőrségi szervezet olyan konstrukció volt, amelyen belül az állambiztonsági tisztek, nyomozók úgymond el voltak rejtve. Dilemmát jelentett az is, hogy mi lesz az új korszakban a rendőrség társadalmi rendeltetése. Megteremtődik-e minden feltétel ahhoz, hogy a közbiztonság, a bűnüldözés, az idegenrendészet új feladatainak megfeleljenek? A szakmán belül, a politikában, sőt a közvéleményben is kialakult az illúzió, hogy a polgárok biztonságát szolgáló szemlélet természetes lesz, sikerül elnyerni a társadalom bizalmát, ha a rendőrségi törvény megszületik, korszerűsödnek a technikai eszközök, tisztességes fizetéseket adnak, és a jogállamiság keretén belül működik majd a testület. Úgy tűnt, ebben közmegegyezés van.
– Tehát új törvénnyel, némi foltozgatással továbbra is jó lesz nekünk a XX. század ötvenes éveitől viruló berendezkedés?
– Igen, ez volt az első nagy hiba, amelyet az évek során még számtalan követett.
– Neves kutatók, kiváló bűnügyi szakemberek és jogászok akkor is léteztek. Nem volt egyéb elgondolásuk?
– De igen. Például hogy az addigi centralizált felépítés mellett létre kell hozni az ország egészét lefedő, a helyi önkormányzatok irányítása alatti rendőrségi szervezetet és állományt. Ezt a nézetet Szikinger István alkotmányjogász képviselte igen következetesen. Nem sikerült maga mellé állítani a szakmát. Ha ezen az úton indulunk el, már nem itt tartanánk. Legalábbis a vidéki településeken élő lakosság veszélyeztetettségét, a vagyon és közrend védelmét illetően.
– Ön milyen álláspontot képviselt ekkoriban?
– Megvallom, én is óvatos voltam. Igaz, ehhez az elgondoláshoz a közigazgatás reformjára is szükség lett volna. Enélkül ma sem lehetne megvalósítani ezt a változtatást.
– Nagyon leegyszerűsítve hogyan festene ez a modell a gyakorlatban?
– Az önkormányzatok jelölnék ki a feladatokat, s megteremtenék a hátteret a helyi rendőrség munkájához, amely a települések közbiztonsági helyzetéhez, napi problémáihoz igazodva látja el a szolgálatot. A kormány pedig ugyanúgy, mint más rendőrségi tevékenységeknél, központi költségvetésből állja ennek anyagi fedezetét. Igaz, mindez csak a reform egy elemét jelentette volna. Tény, hogy azokban az európai országokban, amelyekben a rendőrség átfogó szervezeti, szakmai, személyi átalakítása megtörtént, a folyamat rendkívüli feszültségekkel, konfliktusokkal járt. Belgiumban ez az átalakulás már a nyolcvanas évek közepén elkezdődött, a szervezeti reform csak az ezredfordulót követően fejeződött be. Sokáig tartott, de az eredmény tartósnak bizonyult, és megérte az emiatt hozott áldozatokat.
– Azért csak érdekelne, hogy akik pozíciójuknál vagy elhivatottságuknál fogva a rendszerváltozáskor meghozhattak volna néhány alapvető döntést ez ügyben, miért nem tették. Félelemből? Tudatlanságból?
– Kevéssé ismert, hogy az első polgári kormány belügyminisztere, Horváth Balázs a Team Consult nevű jó hírű svájci céget bízta meg a magyar rendőrség átvilágításával.
– Miért épp rájuk esett a választás?
– Azért, mert jelentős szerepük volt a már említett belgiumi átszervezésben. Értékelésükben leírták, hogy a demokratikus jogállamokban a rendőri szakma civil foglalkozás, a magyar rendőrség pedig túlságosan centralizált és katonai jellegű.
*
– Az átvilágítás megrendelői miért nem igyekeztek feloldani ezt az alapvető ellentétet?
– Az elemzők úgy látták, hogy megállapításuk ellenére a szervezet olajozottan működik. És ez nagyjából állt is. Mindezt megnyugvással vette tudomásul a politikai vezetés, a szakma szintúgy.
– Más motívum nem játszott közre ebben a „megnyugvásban”?
– De igen. Az 1989-ről 1990-re forduló esztendőre Magyarországon ötvenhét százalékkal nőtt a bűncselekmények száma. A taxisblokád pedig alapjaiban rengette meg a közbiztonságot, hiszen a demonstrálók akaratával szemben a kormány tehetetlennek bizonyult. Horváth Balázs (1990 decemberében lemondott posztjáról – A szerk.) kezdetben nyitottnak látszott a reformokkal kapcsolatos elgondolásokra. Ám az említettek után az a gondolat erősödött: ha az alapokat „megbolygatják”, a rendőrség működőképességét teszik kockára. A belügyi tárca következő vezetője, Boross Péter a rendőrség hierarchikus felépítésének híve volt. Úgy tartotta, bár bizonyos pontokon lehet javítani, teljes átszervezésre nincs szükség. A vezetőket és az állományt személyesen kell meggyőzni arról, hogy immár nem a mindenható párt szolgálata a feladatuk, hanem a bűnüldözés. A tekintélyelvűség és a retorikai elemek használata illett is a habitusához.
– A csúcson sem valósultak meg jelentős személyi változtatások?
– Csaknem harminc vezető posztot betöltő tábornok közül mindössze egy személy maradt a helyén. Rengetegen távoztak ugyan más szintekről is, ám ezt önként tették. Úgy érezték, a pártállam végével az ő pályájuk is lefutott.
– Mihez kezdtek ezután? Hiszen fiatalon, 40–45 évesen mehettek nyugdíjba.
– Némelyek talajtalanná váltak, visszavonultak. Volt, aki portásnak szegődött, mások az éppen formálódó magán biztonsági szolgálatoknál lettek középvezetők. Olyan személyről is tudok, aki e piac lehetőségei által vált igen vagyonos emberré. A jogi diplomával rendelkező tisztek közül többen ügyvédi irodát nyitottak. Más kérdés, hogy ebben mennyire tudták hosszú távon állni a versenyt.
– Említette, hogy 1989 előtt a rendőrség szervezetén belül az állambiztonsági tisztek, nyomozók úgymond „el voltak rejtve”. Velük mi lett?
– Nincsenek erről személyek szerinti információim.
– Visszatérő feltételezés a sajtóban, közéleti fórumokon, hogy ezek a személyek olyan tudást és kapcsolati tőkét vittek magukkal, amellyel ma, két évtized múltán is egy láthatatlan, de annál erősebb kört alkotnak. Olyan hálózatot, amellyel ma gazdasági, közéleti, bűnügyi folyamatokat befolyásolnak. Mit gondol erről?
– Túlzó feltételezésnek tartom.
– Miért?
– Ha abból indulok ki, hogy az a fajta tevékenység, amelyet az állambiztonsági tisztek végeztek 1989-ig, mennyire szétzilálta az illetők személyiségét, hányan váltak alkoholistává közülük, nehezen hiszem, hogy egy összefogott háttérhatalom létrehozói lehettek volna.
– Emlékszik akár egyetlen olyan eseményre, amely szakmailag, szellemileg megfelelt egy új történelmi korszaknak?
– 1991-ben először nyílt mód arra, hogy az országos főkapitánynak és a megyei kapitányság vezetőinek alkalmasságukat pályázattal kellett bizonyítaniuk. Ekkor nemcsak az Országos Rendőr-főkapitányság vezetésében történt komoly változás, hanem a megyei kapitányságok kétharmadánál is. A két évtized alatt először és utoljára történt így a kiválasztás.
– Milyen hatást váltott ki ez az új módszer?
– Az emberekre megnyugtatóan hatott, legalábbis biztatónak érezték, hogy a munkájuk, a hozzáértésük számít. Ugyanakkor tudomásul vették, hogy a politikai vezetés, a miniszter dönt bizonyos kérdésekben. És 1991 augusztusában II. János Pál pápa magyarországi látogatásának zavartalan lebonyolódása igazolta is e félkatonai jellegű, központilag irányított felépítést. Más kérdés, hogy eközben a lakosság közbiztonságára, a központtól messzebb eső területekre nem jutott sem elég figyelem, sem pénz.
– Mikor kezdtek markánsan jelentkezni a rendőrségen belüli működési zavarok, személyi ellentétek?
– Az elmaradt nagy átalakítás ellenére 1994-ig a rendőrség vezetését kiszámíthatónak lehetett mondani. A szocialista–szabad demokrata Horn-kormány idején, 1996-ban váratlanul, szinte hisztérikusan végrehajtottak néhány kulcsfontosságú személycserét, amely számos negatív hatással járt. Azt nem tudom, hogy ebben milyen szerepe volt magának a miniszterelnöknek vagy az akkori belügyminiszternek, Kuncze Gábornak.
– Mi indokolta mindezt? Adódott konkrét magyarázat?
– Én úgy láttam, hogy Kuncze Gábor számára beállítottságánál fogva idegen volt az az irányítási stílus, amelyet elődje, Boross Péter képviselt. Ilyenkor egy vezetőnek két lehetősége van: vagy elfogadja az adott struktúrát, és aszerint irányítja, vagy létrehoz egy újat, amely megfelel a felfogásának.
– És miért nem ezt tette?
– Nem tudni. Tény, hogy valamilyen okból nem lépte meg, így maradt a kettősség, s annak minden kellemetlensége, zavara.
– Nem fogalmaz túl finoman?
– Lehetséges. „Vigaszként” megjegyezném, hogy adódott azért egy olyan időszak, amikor a rendőrség hierarchikus felépítése és a szakmai szempontok egybecsengtek, mégpedig 1998 és 2002 között. Az Orbán-kormány belügyminisztere, Pintér Sándor ugyan nem volt jó kommunikátor, de mivel „alulról” kezdte a szolgálatot, elfogadott embernek számított a rendőrség köreiben. E négy év alatt voltaképp tovább szilárdult a régi struktúra, de a szakértelmet elismerték, hagyták dolgozni az embereket.
– Hogyan jellemezné mindazt, ami 2002-ben kezdődött, s máig tart?
– Az elmúlt húsz év legtragikusabb folyamatának vélem. A baloldali–liberális koalíció kormányzata nagyszabású rendőrségi reformokat határozott el anélkül, hogy az azokhoz szükséges feltételekről meggyőződött volna. Ezek hiányában részintézkedéseket hoztak, szintén kapkodva, a változások látszatát keltve. Semmi sem változott, viszont elveszett a még meglévő biztonság és kiszámíthatóság.
– Mit tart kulcskérdésnek olyan átalakítási folyamatban, amelyik ténylegesen a jogrend és az ország javát kívánja szolgálni?
– Alapvető a szakma bevonása az elgondolásokba. Maximálisan figyelembe kell venni, milyen konkrét okokkal, tapasztalatokkal, tudással indokolják álláspontjukat. Ha igazuk van, nem szabad hatalmi szóval rájuk erőltetni valamit, csupán mert „népszerűségi hozadéka” van. A biztos szakmai háttér mellett a parlamenti pártok megegyezése a legfontosabb a kormányokon átívelő teendőkről. Elengedhetetlen a közvélemény támogatása. Ha e három feltétel nincs meg, e kérdésben a következő kormány is kudarcra van ítélve.
– Ahogy visszanéztünk az időben, s eljutottunk napjainkig, az az érzésem, hogy bizonyos értelemben mi, állampolgárok csaknem olyan kiszolgáltatottak vagyunk, mint 1989 előtt voltunk. Többek között a húsz, harminc évre titkosított ügyekre gondolok és a Nemzetbiztonsági Hivatal egyre zavarosabb játszmáira. Egy valódi polgári demokráciában mi indokolja a titkos megfigyeléseket, és mi a céljuk?
– E tevékenységnek Magyarországon mindössze 1990 óta van jogi kerete, ám törvényes működésének a kontrollja a mai napig megoldatlan. A titkos megfigyelésnek és adatgyűjtésnek két alapvető indoka lehet: a törvényben meghatározott államérdek, illetve amikor egy jelentős bűnügyben a felderítés sikere függ attól, hogy a munkát így végezzék.
– Eddig tiszta a képlet. De mi van akkor, ha „improvizálnak”?
– Igen, ezzel is számolni lehet. Előfordulhat, hogy a titkos megfigyeléssel járó különleges lehetőségeket egy szervezet a saját működési zavarainak, hibáinak, bűneinek elleplezésére használja fel. Az utóbbi a nemzetközi gyakorlatban is előfordul.
– Engem ez csöppet sem nyugtat meg.
– Teljes mértékben nem lehet kiküszöbölni. A visszaélés lehetőségét kell szűkíteni.
– Hogyan?
– Olyan jogi konstrukcióval, amely a nemzetbiztonsági hatáskört és a bűnüldözés kompetenciáját a legszigorúbban szétválasztja. Azt a törvényt, amely ennek nem felel meg, át kell dolgozni. Meg sem tudom mondani, hány fórumon hangoztattam ennek égető szükségességét! Nem hallották meg, akiknek módjuk lett volna időben cselekedni.
– Gondolom, nem lepték meg azok az anomáliák, amelyek a cigány lakosság elleni sorozatgyilkosságok nyomozása és a gyanúsítottak elfogása alapján kerültek napvilágra. Mi enged teret annak, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal a tudomására hozott információknak csak egy részét adja át a nyomozó hatóságoknak, hogy a két fél egymást meghazudtoló nyilatkozatokat tesz, s a leköszönt titokminiszter kénytelen elismerni, munkájuk során más, komoly hibák és mulasztások is történtek?
– Nem lep meg, de boldoggá sem tesz. Kutatóként eltekintenék a minősítésektől. Tételezzük fel, hogy csupán súlyos szereptévesztésről van szó. Nem árt még egyszer kiemelni: két klasszikus nemzetbiztonsági feladatnak van létjogosultsága. A szuverenitásunk védelmének és az alkotmányos alapok ellen irányuló tevékenységek felderítésének. Minden, ami ezeken kívül esik, kizárólag a bűnüldözés területe. Ha ehhez tartják magukat a szolgálatok, és az adott megfigyelés során bűncselekményre utaló információhoz, adathoz jutnak, azt haladéktalanul át kellene adniuk a rendőrségnek. Semmilyen jogi szabály nem indokolja, hogy egy ügyben a vádat képviselő ügyész elől információkat rejtsenek el! A Nemzetbiztonsági Hivatal nem arra való, hogy az éppen regnáló kormányt olyan adatokhoz juttassa, amelyeket az ellenzékkel szemben fel tud használni. Nem azért tartjuk fenn, hogy az egyes szervezetek, pártok közötti rivalizálásban szerepe legyen. S a közérdekkel éppenséggel ellentétes, hogy halogatással vagy mulasztással segítse azokat, akik bűncselekményeket követnek el.
– Mi szükség van egyáltalán Magyarországon öt nemzetbiztonsági szakszolgálatra?
– Talán hogy olykor feladatokat keressenek maguknak. Nem csupán az említett sorozatgyilkosság körüli furcsaságokról van szó. A korrupciós bűncselekmények nyomozása szintén rendészeti hatáskör, amelynek a rendőrségen belül megvannak a különleges szakértelemmel rendelkező vizsgálói.
– Miként lehetséges, hogy egyes nemzetbiztonsági szolgálatok mégis indíttatva érezték magukat, hogy e területen felderítő munkát végezzenek?
– Ilyen jellegű szerződéseket ajánlottak ugyanis az önkormányzatoknak. Véleményem szerint, ha kizárólag azokat a feladatokat végeznék, amelyek hivatásukhoz tartoznak, elég lenne kevesebb hivatal is.
– A minap a kormányfő a közbiztonság javítására tízpontos tervezetet jelentett be. Ennek legfontosabb elemei: ötven százalékkal több fiatalt képeznek majd a rendészeti pályára, ezen belül cigány fiataloknak teremtenek ösztöndíjakat. Visszahívják a nyugdíjba vonult rendőröket. Anyagilag erősítik a már meglévő polgárőrségeket, emellett létrehoznak egy új formációt, a településőrséget. Szó esett a térfigyelő rendszerek bővítéséről, konfliktusmegelőző képzésről és közbiztonsági tanácsadásról. Mit tart ebből reálisnak?
– Sem a polgárőrségből, sem az elképzelt településőrségből nem lehet létrehozni közbiztonsági rendészetet.
– Miért nem?
– Mert nem felelnek meg a szakmai követelményeknek, és mert működésük alkotmányos elveket sértene. Az önkormányzatoknak a helyi közbiztonság megerősítéséhez önkormányzati rendőrségre lenne szükségük. Csak ez jelenthetné a nélkülözhetetlen közhatalmi eszközök biztosítását, a szakértelmet és az anyagi forrásokat. Ha mindez adott, akkor munkájukban segítheti őket a polgárőr, a településőr, a közterület-felügyelő. De csak partnerként. Dicsérendő a cigány származású fiatalok pályaorientációjának segítése. Csak éppen az nincs végiggondolva, hogy beiskolázásuk előkészítése igen hosszú folyamat. Mindenekelőtt fel kell kutatni azt a háromszáz cigány gyermeket, aki az ösztöndíjat igénybe tudná majd venni. A térfigyelő kamerák telepítéséhez működtetési háttér és szakértelem kell, ezekre nem találtam utalást a tervezetben. A bűnügyi szolgálat munkájának javításához pedig alapvető szervezeti modernizáció, a bűnügyi technika fejlesztése és a kellő jogszabályi háttér megteremtése szükséges. Kétlem, hogy ilyen tervhez a meghirdetett öszszeg, 610 millió forint elégséges. Nem szólva az előkészítésről, a szellemi háttérről. A nyugdíjas rendőrök aktivizálásának akkor lenne értelme, ha az képes a félbetört életutakat gyógyítani és a szakma becsületét javítani. Lenne egy nehezebb út is. Olyan belügyi kormányzást megvalósítani, hogy a nyugdíj ne a menekülés útja legyen, hanem az, amire eredetileg szánták: a sikeres életpálya utáni anyagi biztonság.
– Tehát ismét kormányzati blöffről van szó?
– Méltányos szeretnék lenni, így azt mondom: a tervezet némely elfogadható elképzelésének megvalósításához átgondoltság, szakmai támogatás és idő kell. Ez már csak a választások után hivatalba lépő kormánynak fog megadatni.
– Mi az érzése, 2006 őszének árnyékával milyen erkölcsi mérce állítható a rendőrség elé?
– A megtisztulás e tekintetben is elmaradt. Az utóbbi évek legmegrázóbb eseményéről van szó, amikor a rendőrség szembefordult a polgárokkal és ezáltal saját társadalmi szerepével. Ha 1989 óta ez lenne az egyetlen törés, már önmagában elég lenne a teljes megújulás kikényszerítésére.
múzeum
Bevezetik a sziesztát egy magyar fürdővárosban
