Hangosan bömböl hajnali négykor Celine Dion a dusanbei taxi hátsó hangszóróiból. Sejtelmem sincs, sofőrünk miért gondolja, hogy hétórányi repülőút után pont erre vágyunk. A tádzsik főváros központja szerencsére alig tíz perc a reptértől. A taxis még a lelkünkre köti, hogy ha bármire szükségünk van, csak őt hívjuk, majd átadjuk neki a kialkudott hét dollárt, s érzékeny búcsút veszünk. Már pirkad, mi pedig az operaház előtti téren körbenézve kissé meglepetten adunk igazat az útirajzoknak, hogy Dusanbe bizony a világ közepe. A leginkább a pesti Andrássy úthoz hasonlítható központi sugárúton, a Rudakin utcaseprők kisebb hada szorgoskodik, majd egyre nagyobb számban tréningruhás futók tűnnek fel – itt korán kezdődik a nap. A szállásunkat reggel hatig nem foglalhatjuk el – nem mintha tele lenne a szálloda, csak éppen ezt írja elő a szabályzat. Hiába, rend a lelke mindennek. A szovjet időknek különben nincs túl sok nyoma a városban, ezalól talán csak szálláshelyünk kivétel, de a maga nemében ez is mulatságos. Az impozáns épület minden emeletén egy-egy középkorú asszony üldögél, más dolguk nincs is, mint hogy figyeljenek, oda nem illő személyek ne lépjenek be a szállodába, illetve minden reggel figyelmeztessék a vendéget, hogy az aznapi számlát rendezni kell. Merthogy sem előre, sem utólag a számlát rendezni egy összegben nem lehet. Ők fárszi és orosz nyelven szólnak hozzánk, mi először angolul, majd magyarul válaszolgatunk, teljesen mindegy, úgysem értjük egymást, de a jó szándék megvan.
A nyolcszázezres Dusanbe remek hely, ez az érzés csak erősödik bennünk, miután három óra alvást követően nyakunkba vesszük a várost. Szökőkutak, járólapokkal kirakott utcák, patinás villaépületek, kávézók, éttermek sora, luxusautók mindenhol – pedig nem a Riviérán járunk, hanem a legszegényebb posztszovjet köztársaság, Tádzsikisztán fővárosában. Még ha a belvárosi fényűzés csak kirakata is az egész országnak, jó látni, hogy a vendéglátóhelyek többségét helyiek látogatják, s ők tudnak élni. Estefelé minden hely megtelik, frissen sütik a siskebabot, a halat, s bár – kint jártunkkor – ramadán van, a fehér blúzos pincérnők egymás után hordják az asztalokhoz a csapolt söröket és a vodkásüvegeket. Az árak igazán elviselhetők, egy korsó sör százhúsz forintnyi szomaniba – ez a helyi fizetőeszköz – kerül, egy nyárshús négyszáz forintba, városon belül a taxi is elvisz körülbelül ugyanennyiért szinte bárhova. Állítólag az operába is érdemes eljárni, jók az előadások, igazgatót a milánói Scalából hoztak.
Egy Tádzsikisztánban dolgozó magyar fiatalember segítségével ismerkedünk meg sofőrünkkel, aki egy nagyon szép állapotú, fehér Volgával fuvaroz minket. Egy rövid afganisztáni kitérőt követően a Dusanbétól mintegy száz kilométerre fekvő Nurekbe visz utunk, itt található Közép-Ázsia legnagyobb vízerőműve. Az út csodálatos, kísérőnk először a Vaks folyóból duzzasztott víztározó fölött haladó útról mutatja meg a panorámát. Lenyűgöző. A mesterséges tó mintegy hetven kilométer hosszú, vize kristálytiszta, körben hatalmas hegyek, a réteken birkák legelésznek, mint egy mesében. Az erőmű bejáratát őrző rendőr lefizetése után az üzem területére is bejutunk, sőt az egyenruhás alkalmi idegenvezetőként mellénk is szegődik. Mint magyarázza, a folyón háromszáz méter magas zuhatagot hoztak létre, így nyerik az energiát. A gát egyik oldalán tehát a hatalmas tó, a másikon, lent pedig a folyó.
Nurek város kevésbé impozáns, mint Dusanbe, de itt is rend van és tisztaság. A település közepén hatalmas Lenin-szobor emlékeztet a múltra. Az örök életű vezető „jelenlétét” volt idejük megszokniuk a helyieknek, nem zavarja őket, de nem is hiányozna senkinek.
A fővárosból északnak indulva a Varzob folyó völgye jelent kiváló kirándulási lehetőséget. A parton látványos nyaralók sorakoznak, kísérőnk szerint többségük a drogmaffia birtokában van – elvégre az Afganisztánból származó heroin nyolcvan százaléka Tádzsikisztánon keresztül jut be Oroszországba és Európa többi államába. Alighanem a számtalan luxusterepjáró és limuzin eredetét is ebben kell keresni, a tisztes szegénységben élő lakosság legfeljebb álmodozhat ilyenekről. Az útról alig harminc kilométer megtétele után már négyezer méter feletti hegycsúcsok láthatók, a vidék is ragyog a tisztaságtól, a folyó pedig annyira tiszta, hogy mi is megkóstoljuk a vizét. Az igazán nagy csúcsok a keleti országrészben találhatók, tádzsik területen emelkedik ki az egykor Kommunizmusnak, ma, az államalapító nyomán Szomoninak nevezett csúcs is, ami 7495 méterével a Szovjetunió legmagasabb pontja volt. A villanegyedből kiérve pásztorokkal találkozunk, méghozzá igaziakkal, itt nincs skanzen. Nyáron a hegyi legelőkön tartják az állatokat, onnan terelik be őket őszszel, vagy amikor piacot tartanak a közelben. A birkák tucatszám követik a vezérállatot, amely egy kecske. Hiába, ők már csak ilyenek, mennek, amerre vezetik őket. Vevők is érkeznek, akik néhány állatot kiválasztatnak, a többi megy egy Kamaz teherautó platójára, aztán irány a piac. – Honnan jött? – kérdezi az egyik pásztor. – Magyarországról – felelem, s rögvest jön a válasz: – Haraso, Budapest! – Mindez egy tádzsik hegyi pásztortól.
Egy hét Tádzsikisztánban szinte elrepül, ha nagyobb túrákat szeretnénk tenni, érdemes hosszabb időre érkezni a hegyek és folyók országába. Rend van, tisztaság és biztonság, érdemes leszámolni az előítélettel, ami az állam nevének hallatán az eszünkbe juthat. S ha szerencsénk van, a nureki víztározóban még aranyhalat is foghatunk.
Mankó. Tádzsikisztánba a legegyszerűbben a török légitársaság járatával juthatunk el, isztambuli átszállással. Szállást foglalni – ha tudunk oroszul – lehet előre telefonon, de általában ennek hiánya sem okoz gondot. A belvárosi Hotel Vaksban egy 2-3 ágyas szoba öt-hatezer forint, minden más a hazai árak körülbelül harmada. Vízumot Bécsben lehet beszerezni, de elég, ha értéklevélként válaszborítékkal kijuttatjuk útlevelünket, igénylőlapunkat és a 30 eurós díjat, postafordultával néhány napon belül viszszaküldik a papírokat a szükséges bejegyzéssel együtt.
hidegfront
Már úton vannak a zivatarok, jön a hidegfront + videó
