Egy felelős magyar értelmiségi

Négy-öt magyar összehajol. Tenni kéne valamit. Igen, tegyünk már végre valamit. Levél jön: cselekedjünk már. Összefogni. Állásfoglalást. Nyilatkozatot. Tanulmányt. Népszavazást. Egyetérteni valami minimumban. Demokratikus, nemzeti, magyar minimumban. Egyetérteni abban, hogy nem fogadjuk el a demagógiát. Mert nem lehet, hogy ennyire megosztanak bennünket, hogy ennyire elszigeteljük önmagunkat. Mert így nem mehet tovább…
Persze. Tenni kéne valamit. Mondom én is. Csakhogy: miként? Van nekem, nekünk más dolgunk is. Sőt egészen más a dolgunk. Épületeket, gépeket tervezünk, cégeket, szolgáltatásokat működtetünk, tanítunk, gyermekeket nevelünk. És igyekszünk hadakozni a túlhajszolás miatt a romló egészségügyi statisztikákkal. Hadakozunk azért is, hogy egy kicsit nyugodtabban élhessünk.
És persze minden reggel az autóbuszon, mert a kocsit környezetvédelmi és közlekedéslehetetlenségi okból otthon hagyjuk, futtatjuk az agyunkat: közéleti véleményeket, állásfoglalásokat fogalmazunk. És szomorú, fáradt szemeket, sok rossz ruhát, lábbelit, táskát látunk. És tiszta szerencse, ha nem mindennap ül mellénk egy hajléktalan. Azután beérünk a munkahelyre, és tesszük a dolgunkat: várnak az e-mailek, levelek, szerződések, munkatársak, érkeznek az ügyfelek, a tanítványok. Értük élünk, mert úgy hisszük, hogy ők az ország, és belőlük (meg általunk) épül a jövő. Nem a működésképtelen „nagy állami elosztó rendszerekből”, nem is a politika legmagasabb fórumaiból, a kis- és nagystílű lenyúlásokból, a magukat kiváltságosoknak gondolók, egyes pártdelegáltak felügyelőbizottságosdi-költségtérítésesdi játékaiból, az összekuszálódott magyar közéletből, a mindig-örökös tagadásból.
Összehajolunk: tenni kéne valamit. De hát ott van a család, a gyerekek, a tanítványok, a munkatársak, a szakmánk. Ez a mi dolgunk, ezért tanultunk, küzdöttünk, ezért áldoztuk fel ifjúkorunkban „szabad időnket”, s míg mások „csak úgy” éltek, addig mi nyelveket tanultunk, könyveket faltunk és írtunk, jegyzeteltünk, színházba, koncertre jártunk, civil és szakmai szervezeteket alapítottunk, és önkéntes munkát végeztünk. Sokan hülyének néztek bennünket, de nem sértődtünk meg. Sokan ma is annak tartanak bennünket, és nem sértődünk meg.
Most magyar értelmiségiek vagyunk. Elértünk valamit. Például a reggeli buszon a kapaszkodót. S tudjuk, az értelmiség valamiféle (a szó régi, nemesebb értelmében) elit, akit nem diplomája, hanem önálló, felelős, toleráns, mértékadó és közvéleményt formáló magatartása, cselekvése emel azzá, aki.
Összehajolunk: tenni kéne valamit. S azt mondják, könnyű annak, akinek van (még) állása, lakása. És a gyerekei már felnőttek. Önfelmentésre mindig akad ok.
Például ilyen objektív körülmény: egy értelmiséginek információk birtokában kellene lennie, mert csak azok alapján tud véleményt formálni. Diktatúrákban kevés az információ. Demokráciában, információs társadalomban sok. Túl sok. A dezinformáció még több. Demokratikus működésben az értelmiség szabályozó, mértékadó szerepét két dolog korlátozhatja: ha nincs információja, illetve ma már úgy látjuk, az is, ha annyi az információ, hogy már képtelen eligazodni közötte. Az információhiány és a túlzott, gyakran manipulációs információs áradat dezorientál. És amikor okosan azt gondoljuk, hogy újságból, rádióból, tévéből és netről meg a kapcsolatainkból, hálózatainkból s a „bennfentesektől” pontosan tájékozódunk, néhány hónap múlva megtudjuk, hogy az nem is úgy van, az ország szénája (költségvetése) egészen másképp áll, a megbolygatott közügyek végeérhetetlen rétestésztává nyúlnak, eltompulnak, megszelídülnek, érdektelenné válnak. A legalapvetőbb erkölcsi értékek is relativizálódnak: ne mondjuk ki, értsük meg, fogadjuk el…
Értelmiségivé kellene válni, értelmiségiként kellene élni. Ehhez szükséges a tanultságon, felkészültségen túl az elkötelezettség, a szellemi és anyagi szabadság és persze a félelemnélküliség.
Vagyis: bátorság. Bizalom értékeinkben, hagyományainkban, barátainkban, a nem barát, de okos, mértéktartó emberekben. Hinni abban, hogy vannak azok a bizonyos erkölcsi, demokratikus, demagógiaellenes, nemzeti minimumok, és ezekben meg lehet állapodni, össze lehet fogni. Erősen bízni magunkban és közösségeinkben, mert ennél sokkal nagyobb bajokat is átvészeltünk már. Hogy az összefogás, a szeretet erős…
Összehajolunk sokszor, én pedig végre le is írom ezeket az erőtlen, fájó, nem a szakmámhoz tartozó sorokat. Nem mondom meg az igazat, mert nem tudom, nincs nálam a bölcsek köve, talán csak egy kis darabkája, amely nem tesz elbizakodottá… Igen, azt gondolom, hogy lehet sokkal jobban szervezni az életet (a politika a polisz ügyeinek megszervezése), mert olvasunk, utazunk, látunk más országokat is.
Fáj, hogy közös életünk legnagyobb lehetőségét (sokunknak: örömét), a rendszerváltozást sikerült érzelmileg tönkretenni. Fáj, hogy egyesek gatyaváltásnak, gengszterváltásnak kénytelenek nevezni. Nézzünk már komolyan, értelmiségiként szembe a dolgokkal: itt tényleg átalakult, megváltozott egy ország. Persze sokkal jobban, praktikusabban, jövőbelátóan is változhatott volna, de ami megtörtént, az önmagában is jelentős. Csak közben a lelkünkben ment tönkre valami.
Húsz év semmi a sok ezer éves magyarság, az ezeréves Magyarország történetében, de a miénkben nagyon sok. Csaknem egy emberöltő. Ha megérint bennünket a lélek hangja valahol Ázsiában, Afrikában, egy vallási közösségben, egy Cohen-koncerten, egy templom hűvösében, egy könyvben, egy verssorban vagy csupán egy erdei séta során egy levelet nézegetve, ne adj’ isten egy betegségtől megrettenve, akkor megértjük, hogy csak a nagyon fontos dolgokkal szabad, érdemes foglalkozni. Harmóniára kell törekedni a diszharmóniában is. A felelős magyar értelmiségi dilemmája, hogy meddig vegyen részt a diszharmónia színjátékában. A múltat a jövővel összekötő hagyományok, a folyamatosság képviselője és szónoka mikor bukik el a hétköznapok vakondtúrásaiban. Megválaszolatlan kérdés, hogy mi győz: a lélek alig hallható belső hangja, rezdülése vagy a külső szüntelen, harsány ricsaj, a kétségtelenül felőrlődéshez vezető közlés- és küzdésvágy.
Négy-öt magyar összehajol. Megiszunk egy jó sört, ma már mindenütt kapható, és hazamegyünk. És tesszük a dolgunkat.