Életjelek

Ezerkilencszáznyolcvankilenc júniusában ballagott el Székelyudvarhelyen az a gimnáziumi csapat, melynek tagjai nemrég tartották húszéves érettségi találkozójukat. A harminchat diák a kicsengetés napján még nem tudhatta, hogy közösségük a Ceausescu-diktatúrában végzett utolsó osztály, és hamarosan megváltozik a világ. Mi, a székelyföldi elit gimnázium végzősei éltünk a lehetőséggel: egyetemet végeztünk, nyelveket tanultunk, karriert építettünk – ám az osztály fele külföldön találta meg számításait.

Nekünk a legszebb és legemlékezetesebb volt az 1989-es esztendő, másoknak a legszörnyűbb a Ceausescu-diktatúrában. Mi a felnőttkor küszöbén voltunk, a környék leghíresebb iskolájának utolsó éveseként tele világmegváltó tervekkel, ezért különösebben nem érdekelt bennünket, hogy néha petróleumlámpa mellett kell megoldani a házi feladatot, a sajtóban már nem lehet magyarul írni a helységneveket, hogy jegyre adják a tojást, cukrot és kenyeret, és órákat kell sorba állni tejért. Mosolyogtunk a szülőkön, akik cseppenként spórolták össze a benzint (tizenöt litert adtak egy hónapra autónként), hogy a rokonság el tudjon jönni a ballagásunkra.
Mi voltunk az utolsó magyar osztály, alattunk már csak románul tanulhattak diáktársaink. Nekünk is csak trükkel sikerült: a székelyföldi elit gimnázium diákjai, tanárai és a szülők megegyeztek a tizedik osztályt követő felvételi előtt. Mivel matematika–fizika osztály csak románul indult, házi előfelvételit szerveztünk, és a legjobb eredményt elérő harminchat diák a gyengébb presztízsű, ám magyar tannyelvű mechanikaosztályba iratkozott. „Egyetlen botunk, batyunk, fegyverünk az anyanyelv” – idéztük Kányádi versét, és megbíztunk egymásban, hogy csak a legjobb harminchat jelentkezik a magyar osztályba, így nem esik ki egyetlen kiemelkedő képességű diák sem, hiszen a többiek versengtek a román helyekért. Mi akkor boldogok voltunk, hogy túljártunk a diktatúra eszén, és fogalmunk sem volt arról, hogy az osztályfőnököt felelősségre vonták és megfenyegették a Securitatén.
Fekete bárányok lettünk – hivatalosan nem engedélyezték a tablókészítést, magyar nyelvű kicsengetési kártyáról már évek óta beszélni sem lehetett. Aztán mégis lett tablónk (egyik évfolyamtársunk képzőművész bátyja festette), két osztálytársunk pedig levonatozott Segesvárra, ahol egy nyomda román igazgatója vállalta a kártyák elkészítését. Nem úszhattuk meg Ceausescu-idézet nélkül, de sikerült egész szolidat választani. („A hazának adjátok mindazt, ami a legnemesebb bennetek, karjaitok és az ész erejét, fiatalos lendületeteket és törekvéseiteket az ő szolgálatába állítsátok.”) Mellé egy erdélyi magyar költő, Király László versrészlete került: „Valaki ellökte magát a parttól, / Maga lett akkor a végtelenség / Név nélkül lépett a nagy vizekre, / Hogy véges társai megszeressék / Azóta hiszszük, mit mi szeretünk / S ahol nem voltunk még, oda kell mennünk.” És elindultunk, vállunkon faragott bot és varrottas tarisznya, fülünkben az utolsó osztályfőnöki órán kapott utolsó instrukció: egyetemet kell végezni, és ne felejtsünk el szeretni.
Álljunk meg pár mondatra az osztályfőnöknél! A fizikatanár Bardócz Imrét mindenki Boxinak szólította. Erős, nyers, egyenes ember – a kilencedik osztály első osztályfőnöki óráján bejött, a naplót messziről, nagy ívben dobta a katedrára, felírta a táblára nagybetűkkel, hogy I. N. R. I., majd kihajította a krétát az ablakon. Ki tudja, mit rövidít az I. N. R. I.? – kérdezte 1985-ben, amikor a vallásról az iskolában egy szó sem eshetett (annak ellenére, hogy az iskola előtte több száz évig katolikus főgimnáziumként működött), és aki templomba járt, azt kirúgták a KISZ-ből.
– Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum, vagyis Názáreti Jézus, a zsidók királya – jött a magyarázat, és közöttünk is új szövetség született kimondatlanul: az egymás iránti kiállás szövetsége egy napról napra szigorodó és sötétedő világban. Aztán román nemzetiségűre cserélték a magyar iskolaigazgatót (minden magyar igazgatót leváltottak), vasárnapra társadalmi munkát szerveztek, hogy ne tudjon senki templomba menni, havonta egy hétre „praktizálni” küldték az osztály, hogy megtanítsák vasat reszelni. Minden télen felmentünk egy hétre a Hargitára (később kiderült, hogy ezért is fejmosást kapott a pártbizottságtól az osztályfőnök); az ehhez szükséges élelem előteremtéséért a jegyrendszerben komoly kapcsolati tőkét kellett megmozgatni. Voltak botrányaink is: a fél osztály elszökött a katolikus plébániára Doktor Zsivágót nézni. Ráadásul éppen a románnyelv- és -irodalom-óráról – Boxi azokat is elfenekelte, akik elszöktek, illetve azokat is, akik nem tudva erről a programról, maradtak.
Az érettségi után két reális lehetőség volt az érvényesülésre: a magyarokat sújtó numerus clausus ellenére be kell jutni valamelyik egyetemre, vagy kijutni külföldre a zöldhatáron. A fiúk közül aki bekerült, azt azonnal elvitték katonának, így többen végigharcolták a forradalomnak nevezett komédiát. Télen egy csapásra megváltozott minden: kinyíltak a határok, beköszöntött a vadkapitalizmus és a szólásszabadság, a bátraké és a rugalmasoké lett a világ.
Húsz év telt el azóta, és érdemes felleltározni, mi lett a környék négyszáz éves elit gimnáziumának (melyet ma Tamási Áron Gimnáziumnak neveznek) 1989-es, végzős diákjaiból. Az osztály fele már Magyarországon vagy még annál is távolabb él – ők „otthonról” mentek „haza” a találkozóra. Van, aki kutató és egyetemi tanár Angliában, és az évforduló kapcsán kiadott könyvbe beírta fontosabb kutatási területeit (például kernel módszerek és Kohonen-hálózatok kombinációja mesterséges intelligenciában), de ezekből csak a kötőszavakat értjük. Van közöttünk sikeres vállalkozó, ismert népzenész, jó nevű orvos és bankárlány is Manhattanben – utóbbi arra vágyik, hogy évente egyszer hazarepüljön a Székelyföldre, és Varságon gereblyét ragadva töltse a napot fukar szavú székelyek között. Legboldogabbnak a főállású családanyák tűntek és az az üzletember, aki harmincnyolc évesen rájött arra, bőven elég egy autó, egy lakás, egy feleség a kiegyensúlyozott, teljes élethez. A találkozóra mindössze hatan nem jöttek el. Közülük ketten sajnos már nincsenek közöttünk, rájuk a temetőben egy csokor virággal emlékeztünk.
Ültünk a szűk padokon (hiába, a húsz év sokunknál plusz húsz kilót is jelentett), és a beszámolókat hallgatva feltűnt: akárhol is élünk, a gyökerek maradtak a legfontosabbak. Egyikünk az internetes levelezőlistán (mi már digitális generáció vagyunk, évek óta ezen kommunikálunk egymással) így fogalmazott ezekről a beszámolókról: „Volt, ki érzelmeket ébresztett, volt, ki gondolatokat, de olyan is akadt, aki csak egy egyszerű életjelet adott magáról. Mindahányan erőlködés nélkül, a bizalom meghitt érzéseit tapogatva lépegettünk az összetartozás megfoghatatlan kályhája felé. Ott felmelegedve találhattunk immáron tudatosabb szinten rá a gyökereink talajára. Arra a nagyon egyszerűnek látszó tanár-diák, diák-diák által gyúrt masszára, amely annyi tápanyaggal töltődött fel, hogy képes volt eljuttatni kreatív életnedvét Amerikától Angliáig, Ausztriától Magyarországig, Székelyudvarhelytől Nagybányáig…”
Az osztályfőnök hatvanhét évesen, súlyos betegség után is olyan volt, mint régen – nyers, őszinte, igaz. Délután egy pohár bor mellett mondta el a húszéves titkot: hányszor hurcolták meg az elvtársak miattunk. A ballagásunk után – mondvacsinált okkal – matematikatanár kollégáival, a messze földön híres Deák és Kovács tanár urakkal együtt kirúgták az iskolából, és ősszel egy tanyára kellett volna menniük tanítani. A környék legnevesebb gimnáziumának emblematikus pedagógusai összevont osztályban, petróleumlámpa mellett hét diáknak magyarázták volna a matematika és a fizika összefüggéseit – miközben korábbi tanítványaik országos tanulmányi versenyeket nyertek és évfolyamelsők voltak Románia legjobb egyetemein! A tervből aztán nem lett semmi – az egész iskola tanári kara, a diákok és a szülők egyaránt sztrájkkal fenyegetőztek, és a párt nem akart felesleges kockázatot.
Két napig tartott a találkozó a Hargita tövében egy panzióban. Eljöttek férjek, feleségek, gyerekek, volt lovaglás, foci, tábortűz és kürtőskalács. Mindenki megkapta a találkozóra szerkesztett könyvet, amely azóta kedvelt olvasmány a rokonságban – még azoknak is, akik csak hírből hallottak a székelyudvarhelyi gimnáziumról.