Gála s egy nagyon rossz jó hír

Borzongató érzés éjjel az Andrássy út aszfaltközepi záróvonalán ülni, bámulni a palota ormain emberemlékezeten túl posztoló szobrokat. Ott áll a sötétben Jacopo Peri, az első operaszerző, de Mozart, Verdi és Wagner is. Százhuszonöt éve alkonyodik rájuk, miközben ők mégis messzebb látnak a szemközti lidércház, az egykori balettintézet cserepei felett. A múlt tanúi, amely múltnak a vasárnap este is része már. Egy miniszterelnök, egy főigazgató a XXI., két felvonás a XIX. századból. És egy rossz hír, amelyet véletlenül jó hírnek csomagoltak.

„M’appari tutto amor”. Mappával érkezett, de bizonyára nem Friedrich von Flotow népszerű Marthájának tenorsorát dúdolta Vass Lajos, aki ugyan évek óta áll a ház élén, oda nyugalmat is hozott, de zenei munkásságának hiánya nem múlik. (Így ő is különlegessége lesz az Operaház további évszázadainak.) Érdemi tartalom nélküli néhány mondat után a neki leírt névsorból bemutatta a társulat örökös tagjait, akiket egyrészt minden valamirevaló kultúrember ismer, másrészt tőle néhány méterre ültettek, a díszkivilágított nézőtér földszinti páholysorába. Sajnos még így is sikerült a helyfoglalási rend tudatlan bolygatásával zavarba hozni a Magyar Állami Operaház szemlátomást járatlan főigazgatóját, aki remélhetőleg az afterpartyn tisztázta a világhírű mezzoszoprán Szőnyi Olgával, ki kicsoda.

Kiváló elgondolással az Opera előtti útszakaszt pilleszékekkel rendezték be, s a főbejárat elé állított kivetítőről követhetővé váltak az odabent történtek. A Himnuszt és az ünnepi beszédeket négy zenekari művész performansza előzte meg, ők egy-egy csőharanggal felsorakozva fejenként huszonötöt kalapáltak, majd dúrhangzatba rendeződve egyszerre ütötték el az ötödik adagot. Szellemes ötlet így bemutatni 125 esztendő hosszát: bizony, ennyi még gombócból is sok volna, nemhogy huzatos történelmű évekből. Mások mellett köszöntötték Melis Györgyöt is, aki az épülethez képest csaknem félidős: hatvan éve tagja a társulatnak – és feltűnő volt a pódiumra ültetett énekkar, zenekar s a közönség Medveczky Ádám karmester felé irányuló kirobbanó szeretete is.
Az 1884. szeptember 27-i megnyitóhoz hűen a Bánk bán első felvonása következett, ha nem is hibátlan, de izzó előadásban. „Legnemzetibb” operánk hajlamos belékopni a sok citálásba, ám a kényszer szülte hangverseny-helyzet új kihívást állított, amelynek a veterán Sólyom-Nagy Sándor, a szinte újonc Nyári Zoltán és Bándi János Bánkja egyaránt állt elébe. Még mindig fényes, jelenségszerű Petúrt, színpadias, a nyaktörő szólamban biztonsággal mozgó Ottót és az utóbbival jól kontrasztáló, otellói töredezettségű Bánkot kaptunk tőlük. A hölgyeknél Bazsinka Zsuzsanna (Melinda) finom anyagú pianói és Pánczél Éva (Gertrúd) vivőerős mezzója emelendő ki. Kovács János első karmester dirigálta még a Hunyadi-nyitányt is, amelyet a zenekar néhány nyers trombitaállás kivételével gondosan, elevenen játszott.
Szünet után a fő-zeneigazgatásról formálisan a minap leköszönt Fischer Ádám irányította együttesét, ugyancsak a régi minta szerint, Wagner Lohengrinjének első felvonásában. Szuggesztív, rokonszenves, de ugyancsak nem szeplőtlen bő óra volt ez, amelynek eseti hőse a fekete lovag: Perencz Béla dinamiterejű, metsző és idiomatikus Telramundját ma senki sem fenyegette. Pedig – a nagyobb szerepekben fellépők közül – az erőtlenre vett belépő után Molnár András (Lohengrin) is felszikrázott, Sümegi Eszter olaszos eleganciával oldott Elzát énekelt, és Fried Péter magas, munkás szólamát is szépen hozta, pregnáns németje adósságának dacára. A férfikar sokrétű, gyilkos feladata még egy hét próbát biztosan igényelt volna, kár, hogy a tökéletes zenei élmény kicsiszolására nem maradt elég ideje/ereje Fischer Ádámnak.
Mert efféle ünnep ritkán adódik, s a televízió figyelmét is nehéz kivívni – még ha a közvetítés zenei rendezője mintha hosszú percekre lekávézta volna partitúráját: ilyenkor rossz ütemben vágott, a mobil kamerák miatt remegő, életlen és oktalan képek kerültek adásba. Talán huszonöt év múlva másképp lesz, még szebb lesz. Ahogy a miniszterelnök mondta, „vadonatúj Erkel Ferenc Színházat építenek”, „fejlődik az ország”, és „ilyen időjárási körülmények ellenére is tömegek néznek az utcán operát”. Azonban néhány brosúrával lemaradt Bajnai Gordon, derültek is a vendégek: tavaly ilyenkor már döntött a kormány holmi Erkel-építésről, az ország nem épül: leépül, és bizony, az épület előtt szélmentes huszonhárom fok volt, míg odabenn harminc.
Több ismeretet, több megbecsülést, több nézőt több operaházba. Több és még szebb ünnepet, Sugár úti palota!

Kordon helyett Gordon. Bajnai Gordon érkezte előtt az utcákat lezárták, de ezúttal nem miatta, hanem a ház előtti kivetítőt követő százak kedvéért. Ezúttal sem művésznek, sem vendégnek nem kellett fémkapuk között közlekednie: úgy tűnik, az átmeneti kormányfő nem vált ki végletes érzelmeket. Ünnepi beszédét kevéske taps fogadta és köszönte, pedig itt nem másról, mint a reformkori évszázad rakétasebességű fejlődésének a jelennel való összevetéséről értekezett. Minden épül, szépül az országban, rendelők, iskolák, múzeumok újulnak meg, mint mondta. „Mai témánkhoz közelebb lépve” – így a miniszterelnök – említsük a Szépművészeti elinduló bővítését, a Zeneakadémia felújítását. Sajnos sem a művészeti iskolák normatívacsökkenése, sem sokuk megszűnése nem fért a többoldalas szövegbe, és ami az operabarátoknak különösen fájhat, az Ybl-palota sürgető felújítását is a ködös jövőbe tolta ki a kormányfő. (Logikailag indokolt, de a meg nem jelölt időpontok és források miatt komolytalan, hogy előbb az Erkel helyére építenek vadonatúj színházat, s az Operaház részére keresnek/létesítenek logisztikai bázist.) Figyelemre méltó a miniszterelnök szájából az „Erkel Ferenc Színház” intézménynevet hallani – bizonyára sokan nem jártak az 1953-ban Erkel nevére átkeresztelt épületben, de közülük tán csak ketten, a beszédíró és a miniszterelnök használják ezt a sosem volt formulát.