Három pillanat

Román és magyar kutatótársaival több mint három évtizeden át gyűjtötte Benkő Samu az 1848–49-es erdélyi forradalom írásos kordokumentumait. Az 1977 és 2007 között megjelent román akadémiai kiadványsorozat nyolc kötetéből azonban számos történelmi jelentőségű forrás kimaradt. Az 1848. március 4. és június 26. között keletkezett és elhanyagolhatónak ítélt, hivatalos és magántermészetű iratok utólag Budapesten a Magyar Országos Levéltár gondozásában jelentek meg könyv alakban. A Documenta neglecta című kiadványról és a forradalom erdélyi félelmeiről is beszélgettünk Benkő Samuval, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjával az október 6-i nemzeti gyásznap előtt.

Tudós levéltárosok azt állítják, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emléke azért élhetett oly erősen a nemzet emlékezetében, mert irdatlan iratmennyiség őrizte s tanúsította e lázas másfél esztendő eseményeit.
– Évtizedekkel ezelőtt fiatalos hévvel hozzáláttam annak kibogozásához, hogy 1848 áprilisának mondjuk egy csütörtöki napján, a hét közepén milyen mennyiségű, a mai napig fennmaradt iromány keletkezett Erdély közhivatalaiban és magáníróasztalainál. Meglepve tapasztaltam, hogy ez az iratmennyiség nagyobb terjedelmű, mint Thomas Mann József és testvérei című regénytetralógiája, és meghaladja az 1023–1300 között eltelt idő erdélyi vagy Erdélyt érintő megmaradt iratmennyiségét.
– Az Országos Levéltár kiadványát lapozgatva nemigen érti az ember, miért nem jelenhettek meg e kordokumentumok a román akadémiai sorozatban. Legtöbbjük ugyanis ma is azt tanúsítja, hogy 1848 tavaszán szinte azonos módon gondolkozott a társadalmi változásokról magyar és román, arisztokrata, polgár és paraszt egyaránt. Lehet, hogy éppen ez a ritka szép egység zavarta a kiadványsorozat felelős szerkesztőit?
– Maga az 1848-as forradalom zavarta azokat, akik a román akadémiai kiadvány sorsáról döntöttek. Zavarta őket a forradalom mérete, európaisága, összefüggése a Habsburgok uralta birodalommal, és nem utolsósorban azok az 1848 márciusában pár nap alatt Erdélybe is eljutó hírek, amelyek a pesti és pozsonyi eseményeket tárgyalták. A „zavar”, ha szabad annak nevezni, Romániában a nacionálbolsevizmus ideológiai uralma idején eszmei indítékú volt.
– Az „elhanyagolhatónak” minősített iratokat megjelentető kötet bevezetőjében rokonszenves pályaképet talál az olvasó a forradalmi dokumentumok erdélyi kutatását elindító Victor Cherestesiuról, akinek tudósként és tudománypolitikusként is a szívügye volt 1848–49 történeti valósága. Ha lett volna rá ideje, hogy végig ő tartsa kézben a hatalmas anyag kiadását, vajon kevesebb volna a méltatlanul kihagyott dokumentum?
– Victor Cherestesiu különös sorsú erdélyi román értelmiségi volt. Pesti egyetemi hallgatóként a Jászi Oszkár által főszerkesztett Huszadik Század című folyóirat gondolatiságához közeledett, történettudományi munkásságára Szabó Ervin írásai gyakoroltak eligazító hatást. Az 1944-et követő romániai átalakulás után a kommunista „átszervezők” sokáig nem vették számításba Cherestesiut mint történészt. Könyvtárigazgatót csináltak belőle, mivel a két világháború között kölcsönkönyvtárat hozott léte, azután elküldték nagykövetnek Helsinkibe. A marri filológia rémuralma idején, román–magyar, magyar–román szótárszerkesztő múltjára való tekintettel, a bukaresti nyelvtudományi intézet igazgatója lett. E kényszerű pályakanyarulatok után igen örült neki, amikor Kolozsvárra került, és a történettudományi intézet aligazgatójaként oly sok év után kedvenc fiatalkori témájával, Erdély 1848–49-es történelmével foglalkozhatott. Monográfiát és okmánytárat is tervezett 1848-ról. A monográfia első részét meg is írta, és kitűnő személyes kapcsolatainak köszönhetően a bukaresti Politikai Kiadónál meg is jelentette. Az általa kezdeményezett és szerkesztett negyvennyolcas okmánytárral azonban nem volt szerencséje, ennek a megjelentetését szántszándékkal akadályozták. Elsőként az a Stefan Pascu, aki Cherestesiu posztjára tornászta fel magát. Könnyű volt kivárni a román–magyar megbékélés elkötelezett híveként számon tartott Cherestesiu 1971-ben bekövetkezett halálát, hogy aztán az eredeti elképzelésektől eltérő első kötetek megjelenhessenek.
– Aki csak történelmi olvasókönyvként és nem tudományos forrásgyűjteményként forgatja a Magyar Országos Levéltár jóvoltából megjelent kötetet, úgy érzi, nemcsak 1848-ról kap árnyaltabb képet a pótlólag közreadott dokumentumok által, de későbbi korokban is könnyebben eligazodik.
– A történelem nem kémiai laboratórium, ahol tetszés szerint ismételhető kísérletek után meg lehet tervezni az egymással találkozó vegyi anyagok reakcióit. A történelemben nagy pillanatok vannak, amelyek általában hosszan tartó előkészületek után tűnnek – tündökölnek – fel. Ezúttal a magyar történelem három, Európa figyelmét is méltán felkeltő eseményét említem: az 1000. esztendő karácsonyát, amikor István fejedelmet megkoronázzák. A keresztény magyar királyság születésnapja ez. A Krisztus születésnapjával egybeeső magyar eseményt Eurázsia széles térségeit bejáró, századokig eltartó nomád életmód, Európa nyugati vidékeire is ellovagoló kalandozás előzte meg. Az 1848-as pesti márciusi pillanatot is hosszas előkészületek és naptárilag is rögzíthető események készítették elő. Az egyik: 1825. március 3., színhelye Pozsony, ahol a magyar országgyűlés kerületi ülésén Széchenyi István gróf felajánlja birtokai egyévi jövedelmét a magyar tudóstársaság megalapítására. 1956. október 23. előzményeként csak egyetlen – lehet, hogy meglepő – zenetörténeti eseményt említek: Rákosi Mátyás országlása idején Kodály Zoltán megkomponálja Zrínyi szózata című művét, amelyben felhangzik a tiltás: ne bántsd a magyart! A nagy pillanatok idején nagy félelmek is keletkeznek, Wesselényi Miklós egy országos kiterjedésű parasztháborútól félt. Állítólag Wesselényi és Széchenyi fülébe is eljutott a hír, hogy néhány nappal a Nemzeti dal megírása előtt Petőfi ilyen kezdetű verset is írt: „Dicsőséges nagyurak, hát / Hogy vagytok? / Viszket-e ugy egy kicsit a / Nyakatok? / Uj divatu nyakravaló / Készül most / Számotokra… nem cifra, de / Jó szoros.” Ezt a versét Petőfi nem publikálta, szövegét nem autográf másolatban Egressy Gábor szavalókönyve őrizte meg 1848. Mártius 11. címmel. Erdélyben különösen félni lehetett a parasztháború kitörésétől, erről a kérdésről az 1848–49-es erdélyi események levéltári forrásainak legjobb ismerője, Trócsányi Zsolt terjedelmes monográfiát tett közzé 1956-ban.
– Ha valaki folytatni kívánná az önök munkáját, napjainkban akadályozhatná-e bárki vagy bármi, hogy társadalmi s köztörténeti mondanivalójuk a jelenben való eligazodásunkat is segítse?
– Az 1848 márciusától június végéig terjedő időszakban keletkezett erdélyi vonatkozású irományokat éppen azzal a végkövetkeztetéssel szedtem csokorba, s tettem hozzáférhetővé a mai olvasó számára, hogy ki-ki megbizonyosodhasson róla, az idő tájt nem volt végzetszerű magyarok és románok szembekerülése. Máig tartó nagy tanulság a Kárpát-medencében a történelmi kiengesztelődés keresésének mindenkihez szóló erkölcsi parancsa. A bukott forradalomnak is voltak meg nem változtatható eredményei: megszüntette a jobbágyság intézményét, szabaddá tette a tulajdonjogot, bevezette a közteherviselést… De hagyott feladatokat a ma számára is: az emberi méltóság, a nyelvi-nemzeti közösség megőrzésének Európa ítélőszéke előtt is számon kérhető jogi garanciáit napjainkban kellene végre megteremteni.