Közéleti egyház

A naiv bizonyosságoknak befellegzett. A világ, a tudomány fejlődik, új kihívások új válaszokat követelnek. És nincsenek kész receptek a jó válaszra. Ezt vallja Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, irodalomtörténész, a Vatikáni Rádió magyar adásainak, a Távlatok című folyóiratnak a szerkesztője s szerzője, valamint még ki tudja, hány tevékenységi kör, tisztség, önként, lelkesedésből vállalt vagy hivatalos munka hajtómotorja. A Magyarnak lenni című Kairosz-sorozat ötvenkettedik köteteként megjelent „életgyónás” mégsem a cselédsorból származó, örökmozgó római katolikus pap személyes történetei révén válik izgalmas olvasmánnyá, hanem e szabálytalan életrajz kor- és egyháztörténeti szövegmagyarázatai által. Miként egykorú pályatársainak, az 1931-ben született Szabó Ferencnek is a II. vatikáni zsinattal megújuló katolicizmus és a kereszténységnek a kelet-közép-európai ateista baloldallal vívott küzdelme lett a meghatározó életélménye. Mind a kettőt közvetlen közelről ismerhette meg: mint a kommunista diktatúrának minden tekintetben kiszolgáltatott ifjú magyar állampolgár az egyiket, mint a szülőföldjéről menekülni kénytelen, a jezsuitákhoz még idehaza nagy titokban jelentkező, elszánt igehirdető a másikat.
Mivel az államvallássá tett ateizmus 1949 és 1989 között hazánkban elkövetett bűneiről ma már viszonylag sokat lehet tudni, a Vatikánnak a római katolikus egyházat megújító szándékáról viszont még ma is kevés információ áll az egyszerű emberek – „a világiak” – rendelkezésére, érthető, hogy a Mindennap hazajöttem címmel megjelent beszélgetőkönyvecskének azok a fejezetei kötik le leginkább olvasói figyelmünket, amelyek a vatikáni modernizáció nevezetes korszakát idézik fel. Lényegre törően, világosan. Az éles eszű s éles szemű jezsuita, Szabó Ferenc Sághy Marianne-nal folytatott diskurzusa során arra is ügyelt, hogy az 1962–65 között ülésező II. vatikáni zsinatról, valamint a zsinat szellemiségét megalapozó tudós szerzetes, Teilhard de Chardin tanairól a napjainkban égetővé vált ideológiai és erkölcsi kérdéseknek – kételyeknek – a szempontjai szerint nyilatkozzék.
A rendszerváltozás óta idehaza élő Szabó Ferenc ugyanis azt tartja, hogy „a mai egyháznak a ma gondjaival kell foglalkoznia”, s hogy „nem a magunk igazáról kell meggyőzni a másikat, hanem együtt kell keresni a teljesebb igazságot”. Történelmi példákkal világítja meg, hogy milyen hibás az a vatikáni felfogás, amely szerint „hierarchia nélkül nem is létezne az egyház”. Ezzel szemben a II. vatikáni zsinat egyháztanához ma is ragaszkodó Szabó Ferenc azt hangsúlyozza, „minden megkeresztelt alkotja az egyházat, a világiaknak nemcsak szabad, hanem kötelességük elkötelezni magukat a közéletben, hogy lehetőleg az evangéliumi etikához közelítsék a törvényhozást, a kultúrát, a nevelést”. A Magyarországon évtizedeken át pártállami „pórázon vezetett egyházi hierarchia” szomorú következményeivel szinte naponta szembesülő keresztény polgárok számára azonban még ennél is fontosabb eligazítást ad a jezsuita Szabó Ferenc könyv alakban közreadott „életgyónása”, amikor arról elmélkedik, hogy „Európa s benne Magyarország csak úgy nézhet reménységgel a jövő felé, ha felfedezi keresztény gyökereit, ha erkölcsi megújulásra törekszik”.
Édes Istenem, milyen messze vagyunk mi ettől!
(Mindennap hazajöttem. Szabó Ferenccel beszélget Sághy Marianne. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 1500 forint)