Priskin Iván (Kádas József) másfél éve egyedüli gyámja autista nővérének (Vass Teréz), a kilencvenes évek végén járunk, valahol a magyar–ukrán határon, egy kilátástalan, porba-játékgépbe-nincsbe ragadt faluban. Mátyássy dokumentarista: a kék MZ-től a kiszuperált, nyolcvanas évekbeli Audin át a Liazig minden fontos támpont, akár a kocsmadíszlet, az elgazosodott téesz (a telep), s hát ennek a Bodor Ádám-i, Tar Sándor-i vidéknek a közepén az államhatár. Amelynek innenső oldalán a magyart Ivánnak, túlsó oldalán az „ukránt” Gézának hívják. A srác, Iván gyűlöl itt élni. Olajat csempészik, s arra vár, amire a közeli filmrokon – a szintén 2009-es magyar filmszemlés Apaföld – hősei, hogy ha majd az út megépül, erre fog vezetni, s így vagy úgy, de dőlni fog a pénz. Mindez csak alap, bevezetés. A bonyodalom, akár a klaszszikusoknál, a tizenhetedik perc után alakul: a fogyatékos húgot megerőszakolják ismeretlenek az erdőben. Az Utolsó idők feszültsége fojtogató, de naturalizmusnak nyoma sincs. A dokumentarista valóságábrázolást éppen a legkegyetlenebb részeknél cserélik fel a lírai közelik. A kilátástalanságból és szeretetlenségből fakadó brutalitás a mindennapok része, de ez a brutalitás inkább csak a ki nem mondott szavakban, ráncolt homlokokon, éles tekintetekben észlelhető. Kádas József alakítása egyszerűen zseniális, a Budapesti Iskola dokumentatív játékfilmjeiben lehetett látni ennyire a tájba/kontextusba illő figurákat. Konok, soha el nem mosolyodó (csak egyszer, amikor a szeretett lányt viszi autóval), elutasító huszonéves, aki muszájból öltötte magára az álruhát, a maszk mögött nagyon is érző, elesett és vigasztalan. Kádas József minden mozdulata és szava ezt a kettősséget sugallja. A történetbe emelt, halk szerelmi szál is ezt erősíti: a lány érettségizett, s természetesen elvágyik innen, Pestre kerül egyetemre. Priskin ott, az alatt a néhány budapesti óra alatt törik meg, érzelmeit a lány előtt elhallgatja, s egy felüljáró alatt bőgi el magát a volánnál.
A nővért alakító Vass Teréz (a rendező felesége) nehéz terhet cipel, túl is vállalja magát. Díjazott alakítása talán túlzó, talán túl sok figyelmet kap, néhol túlbotlik a film realizmusán. S az egyetlen igazi hiba: az Utolsó idők filmzenéje tökéletes ugyan, a vágást, a mozdulatot, sőt még a hangulatot is jól kíséri, de leesik a film fent említett, erős szövetéről. Harcsa Veronika énekel, a maga érzelmes-mély, barna hangján, a dzsesszes zene urbánus és kimódoltan melankolikus, ettől az MZ-vel, szögesdróttal, kocsmával díszített határfalu-léttől nagyon idegen.
Priskin feszegeti a – metafizikai – határokat. Ebben a görög sorsdrámában őt persze nem a hollywoodi típusú bosszúvágy hajtja, egyszerűen csak nincs más választása. Ő nem akar igazságot osztani: a sors hajszolja bele. Ahogy átlépi saját határát, szükségszerűen elbukik, de ebben a végvidéki történetben, amely az erőszaktétellel kezdődött, helyreáll a rend.
(Utolsó idők. Színes magyar filmdráma, 90 perc, 2009. Rendezte Mátyássy Áron. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
A falon át hajtott be egy kamion a családi házba – az ágyában alvó lány súlyosan megsérült
