Napfénygyűjtők a kertben

Az ország egyik legszínvonalasabb művészeti iskolájában immár egy évtizede működik a Testvérmúzsák Galéria, amely a kortárs magyar művészet értékeit kívánja bemutatni az iskola növendékeinek és a „kapun kívülről” érkező látogatóknak. Legújabb tárlata Mayer Berta és Végh András Munkácsy-díjas festőművészek alkotásait mutatja be.

Széles lépcsősor vezet fel a domboldalon az iskolának helyet adó Teleky-Wattay-kastély parkjában, a lépcsősor mellett csobogó díszkutak, szökőkút, ami két dolgot juttat a látogató eszébe. Az egyik az, hogy ez nem is lehet igaz. Ilyen lépcsők és ilyen kutak 2009-ben Magyarországon legfeljebb a miniszterelnöki rezidenciához tartozhatnak, vagy a privatizált kastélyokhoz, amelyeket vadászháznak vagy wellnessközpontnak használnak az arra érdemesek. A másik, ami eszünkbe juthat, az az, hogy szerencsére mégis igaz, amit látunk, ráadásul egy alig kitalált, a kormány által máris megszüntetni szándékozott oktatási-nevelési intézményi formát, művészeti iskolát vesz körül e szép környezet. Valaha gyermekvédelmi intézet működött itt, ahová az ország minden részéből hoztak gyerekeket. Ők pedig, akik a szép látványt élvezhették volna, újra és újra megszöktek innen, hogy benne éljenek a valóságban, akárcsak a kortárs művész.
Most viszont a kortárs művészek jönnek ide, ráadásul párosan. Meg is lepődhet, aki a meghívóra pillant, s látja, hogy Testvérmúzsák van ráírva, noha Mayer Berta és Végh András tudvalevőleg nem testvér-, hanem házaspár, mindkettő festő, ráadásul Munkácsy-díjas alkotó. Gyorsan kiderül persze, hogy nem őket, hanem a galériát nevezik Testvérmúzsáknak, de akkor már nem hagyja nyugton a dolog a látogatót: lehet, hogy mégis külön múzsája van az olaj- és az akvarellfestészetnek? Meglepő, de a képzőművészetnek egyetlen múzsája sincs! Pedig van összesen kilenc, mindannyian Apolló érkezését várják, s azt, hogy kezdődjön a tánc, de addig is a kabócák muzsikájával szórakoztatják magukat.
Görög kabócák helyett Pomázon magyar tücskök vesznek körül bennünket, akiknek hangja nem annyira tiszta, gyakrabban el is csuklik. De Korniss Dezső óta tudjuk, a tücsök világa, a Tücsöklakodalom sem utolsó dolog. No meg a humor sem, amelyben bővelkedtek a Korniss-képek, s amelyből sajnos a kortárs magyar művészetnek vajmi kevés jutott. Pedig humor nélkül nemhogy a világ, de a művészet is elképzelhetetlen, tartja Végh András, akinek szinte minden képén jelen van az irónia, az önirónia. Aki néha szarkasztikus, néha maliciózus, aki szereti a groteszket, az abszurdot, de inkább egyféle derű, filozofikus elmélyültség, franciás kiegyensúlyozottság jellemzi, mintsem a harsány kacagásra ingerlő burleszk műfaja, ahogyan azt például Napfénygyűjtő vagy Geometriába zárt napfény című festményei jelzik. Pax excellence festő ő, akinek műveiben nem tolakodik előtérbe a teória – bár műveltségben nem szűkölködik –, hanem maguk a vizuális élmények szülik a képet, indítják el azt a folyamatot, amelynek során a látvány motívumai új, a belső látás, emlékezés révén megszülető részletekkel ötvöződnek. Mayer Bertánál elsősorban a játékosság, a változatosság iránti igény és érzék a megragadó. Művein szétrobbanó festékfröccsök, becsapó ecsetnyomok, szertelen gesztusok láthatók. Az ecsetnyomok, gesztusok között és fölöttük, bennük, szétszórva, kis figurák rohannak különböző irányba, meghatározatlan cél felé. Mintha csak az emberi lét és egyáltalán, a létezés törvényszerűségeit szeretné érzékeltetni a parányi figurákat a mű egészének összefüggésrendszerébe helyezve, a kép legeslegszéléig folytatva a festést, mintha csak a művészet és az élet közötti határokat szeretné elmosni, a pomázi kastélykertben, a hihetetlen, mégis valóságos lépcsősor fölött.
(Mayer Berta és Végh András kiállítása, Pomáz, Testvérmúzsák Galéria, október 30-ig.)