Jarabek Jánossal Kiskunfélegyházán beszéltük meg a randevút, abban az iskolában, ahová többek között a mexikóvárosi olimpiai bajnokkal, Zsivótzky Gyulával járt. Az egykori sportgimnázium ma Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola. Jarabek János pontos volt. A Balatonról jött a feleségével, és Gyulára tartottak a rokonokhoz. De közben Kiskunfélegyháza fontos megállónak számított. Az emlékezés állomása volt. Az igazgatói szobában ültünk le beszélgetni.
– Mikor hagyta el az országot?
– 1957 februárjában.
– Olyan későn?
– Igen. Először Ausztriába szöktem ki, aztán néhány héttel később, április 4-én, a „felszabadulás” napján már Németországban voltam. Fel is szoktam öltözni ezen a napon…
– Februárban már nagyon nehezen lehetett szabad földre szökni.
– Engem Romániában egy vasutas beültetett egy vagonba, amelyet leplombáltak, és ott feküdtem öt napon keresztül, amíg a szerelvény át nem ért Ausztriába.
– Miért Románián keresztül akart emigrálni?
– Mert ott voltak magyar származású ismerőseim. Romániában az idő tájt nem volt szabad kártyát gyártani, és tilos volt a határon is átvinni. Ennek ellenére mi becsempésztük, ők meg borsot adtak érte, ami itthon volt hiánycikk. Így ismertem meg egy-két vasutast. A vagonokban rongybálák voltak, amelyeket Bécsbe irányítottak. Magyarországon tilos volt felnyitni őket, csak ha különleges esemény történik.
– Hogyan jutott ki Romániába?
– Leugrottam a vonatról Makónál, ugyanis a sínek mentén van a határ.
– Mikor rejtették el a vagonban?
– Éjszaka. Senki sem tudott róla, csak ez a vasutas.
– Mi a magyarázata a késői emigrációnak?
– Én nem szándékoztam külföldre menni, itthon akartam maradni. Akkor már kész tanító voltam Lökösházán. Németországban lettem tanár. Földrajzot és testnevelést tanítottam. De amikor láttam, hogy rosszra fordul a helyzet, és egymás után tartóztatják le az embereket, elhatároztam, hogy megpróbálok kijutni.
– Volt valami oka annak, hogy így döntött?
– Igen, mert Lökösházán felszedtük a vasúti síneket.
– Mikor?
– November 4-e után. Elterjedt, hogy magyar fiatalokat visznek ki az országból, kintről meg jön a szovjet tankoknak az olaj. Elmentünk az egyik komámmal Csabára, aki valamelyik bizottság előtt beszámolt a hallottakról. Mindjárt jöttek is át vasvágókkal az ottaniak.
– Melyik szakaszon szedték fel a síneket?
– Lökösházától a határig. Hat-hét méteres szakaszokon, de nem a teljes hosszában.
– Lökösházától mennyi a határ?
– Öt kilométer.
– Ön is részt vett az akcióban?
– Mi lökösháziak nem értettünk ehhez, de a szervezőmunkában részt vállaltunk.
– A sínfelszedés meddig bénította meg a közlekedést?
– Csak egy darabig, mert utána újra helyreállították a pályát.
– Ha a szervezkedésért bíróság elé kerül…
– Kötelet kaptam volna, ez biztos. Két gyulai polgárt, Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt fel is akasztották, igaz, nem ezért. Hatodmagukkal egy hídon álltak, amikor másodjára jöttek be az oroszok, és géppuskatüzet zúdítottak rájuk. Négyüknek sikerült megszökniük, de elfogták kettőjüket. Kegyetlenül megkínozták, majd kivégezték őket. Kopjafa emlékeztet rájuk Gyulán.
– Van tudomása arról, hogy mi lett azokkal az emberekkel, akik felvágták a síneket?
– Nem tudok róluk semmit.
– Mit tud a komájáról, aki ismertette a fejleményeket Békéscsabán?
– Ő is velem utazott a vagonban. A vasutas rokona volt.
– Tehát nem egyedül vágott neki. Így talán könynyebb volt.
– Bizonyos értelemben igen.
– Térjünk vissza a vagonhoz. Milyen pozitúrában helyezkedtek el a rongybálák között?
– Feküdtünk. Hason, háton és az oldalunkon.
– Vittek magukkal ennivalót?
– Öt liter vizünk volt, három citrom, némi kolbász, kenyér és csokoládé. De öt napon keresztül én nem mertem elaludni, mert tudtam, hogy horkolok. Tisztában voltam azzal, hogy ha megáll valahol a vonat, és meghallják a horkolásomat – végem.
– Hogyan próbált meg fennmaradni?
– A félelem nem engedett. Halkan beszélgettünk, amikor ment a vonat, de amikor állt, erősen figyeltünk.
– Budapesten keresztül haladt a szerelvény?
– Igen, és Hegyeshalmon át ment Bécsbe.
– Kilátott a vagonból?
– Csináltam egy kis lyukat a vagon falán csavarhúzóval, így aztán mindig tudtam, hogy körülbelül hol vagyunk. Hallottuk a kinti zajokat is. Miután Hegyeshalmot is elhagyta a vonat, kezdtünk föléledni. De közvetlenül a határon, a drótkerítésnél még egyszer megálltunk, és kutyákkal jöttek a határőrök. De a kutyák sem buktattak le bennünket, mert azt a tanácsot kaptuk, hogy pisiljük körbe a vagon belsejét. Tudniillik a vizelet szaga, az ammónia elnyomja azt a szagot, amire kiképezték a kutyákat.
– Ki gondolná…
– Amikor elindult a vonat a román határvárosból, Kürtösből – románul Curtici a neve –, amely Lökösháza után következik, mindjárt teljesítettük a kötelességünket, majd utána többször.
– Székelés nem kínozta?
– Kevésbé, mert a gyomromban volt az idegesség. Persze rosszabbul is elsülhetett volna.
– Melyik volt az a pillanat, amikor úgy érezték, talán már kopogni lehetne?
– Természetesen osztrák földön. De még ott is hallottunk magyar beszédet. Arra is felhívták a figyelmünket, hogy a magyarok az első osztrák állomásig elkísérik a szerelvényeket, és ugyanígy tesznek magyar földön az osztrákok is. Éppen ezért még vártunk, amíg teljesen tiszta nem lesz a terep.
– Ezután már nem volt kutya?
– Nem, mert ott már az osztrákok voltak az urak.
– Mikor lélegeztek fel?
– Azt követően, hogy kiszálltunk a rongybálák közül, Bécsben. Kopogtunk már a második osztrák határállomáson, meghallották, és kivettek bennünket. De alig tudtunk megállni a lábunkon.
– Az osztrákok nem csodálkoztak azon, hogy az egyik vagonban két embert találtak?
– Nagyon meglepődtek, és elmondták, hogy nekik is bajuk származhatna abból, hogy feltörték az egyik vagont. De rendesek voltak, és enni adtak. Javasolták, hogy mosakodjunk meg. Őszintén szólva büdösek voltunk.
– Tudott pár szót németül?
– Az első két iskolát svábok között jártam, Almáskamráson. Megmaradt valami.
– Melyik pályaudvarra érkeztek?
– A Westbahnhofra.
– Mi volt az első útjuk Bécsben?
– A vasutasok azt mondták, üljünk be egy postakocsiba, helyezkedjünk el kényelmesen, és kitesznek majd minket a város szívében. Keressünk magunknak egy rendőrt, és kérjünk menedékjogot. Reggel kilenc órakor már a börtönben ültem.
– A szökés után mikor jött először Magyarországra?
– Tíz év múltával, 1967-ben.
– Soha nem volt hátránya abból, hogy 1956-ban miben vett részt?
– Elítéltek állítólag, de nem tudom, mennyire. Az anyám kapott is valamilyen papírt. Őszinte leszek: nem mentem utána. Azt mondták, jöhetünk, ha befizetünk ötven dollárt. Az államnak valutára volt szüksége.
– A társával mi lett?
– Ő hamarosan visszajött Magyarországra, mert nem váltak be a reményei. De a verést nem úszta meg, és nem tudott sokáig elhelyezkedni. Miután elhagytuk az országot, a felesége felkereste az anyámat és a hét testvéremet, és nálunk próbált maradni, de ez csak néhány napig volt lehetséges.
– Hányan élnek a testvérek közül?
– Hárman. Az öt fiúból én maradtam, és a háromból két lány.
– Még mindig horkol?
– Most már nem. Az orvosok megtanítottak arra, hogyan kell a bal oldalamon aludnom ahhoz, hogy a horkolás ne jöjjön elő.
origo.hu
Döbbenetesen súlyos csalás: bárki mobilszámával követhetnek el bűncselekményeket
