Pogromülés

Nagy tisztelettel meghajtom a fejem Tari János előtt, aki az újjászülető szabadtérinek a szellemi atyja volt… – nyilatkozta Szinetár Miklós a Dél-Magyarország július 27-i számában. Az utókor helyes tájékoztatása végett föl kell vázolnom a Szegedi Szabadtéri Játékok első igazgatójának, Tari Jánosnak (1926–1970) a pályaképét.
Tarit 1947 szeptembere óta ismertem. Akkor keresett föl a szegedi egyetemen, Klemm Antal magyar nyelvészeti tanszékén a rokonszenves apátfalvi parasztfiú, és könyveket, szakmai tájékoztatást kért tőlem. Mire végzett, engem már titoizmus vádjával eltávolítottak az egyetemről, így csak távolról követhettem pályáját. Rossz társaságba került: a bölcsészkar terroristái, Karácsonyi Béla (1919–1995) kandidátusi fokozat nélküli egyetemi docens és Székely Lajos (1922–2000) egyetemi doktori fokozat nélküli egyetemi docens befolyása alá. A bábfigurájuk lett; ő hajtotta végre a háttérben maradó bábjátékosok rosszindulatú, bosszúálló, gonosz elképzeléseit.
Tari Jánosból a tudományegyetem MDP-s (kommunista) pártbizottságának nagy hatalmú titkárát (az akkori szójárás szerint: csúcstitkárát) csinálták. (Előtte is híres emberré vált férfiú viselte ezt a tisztséget: Levendel Lászlónak hívták.) Az egyetemi pártbizottság titkára 1957-ben pufajkás: munkásőr lett, egyidejűleg a városi tanács művelődési osztályának vezetője, majd hamarosan tanácselnök-helyettese. 1959-től haláláig a szabadtéri játékok igazgatója.
1.
Ötvennégy júniusában előadást tartottam szűkebb körben a Magyar Írószövetség szegedi csoportjának Takaréktár u. 6. szám alatti helyiségében. Történelmi nevezetességű épület: 1923 nyarán József Attila vendégeskedett itt barátjának (a később ügynökké züllött ügyvédnek), Kormányos Istvánnak a családjánál; 1956. október 26-án pedig, azon a végzetes pénteken, Baróti Dezső rektor ennek az írószövetségi szobának az erkélyéről próbálta – hasztalan – visszatérésre bírni a tüntető és a zajtól semmit sem halló tömeget, amelyet a Széchenyi tér villamossínjein tüzelésre kész fegyverrel várt a kiskunmajsai különítmény. Ezért halt vértanúhalált az ifjú munkás Schwarcz Lajos…
Előadásomban a szegedi művelődéstörténeti értékek, sajátosságok fölelevenítését sürgettem, első helyen a szabadtéri játékok fölújítását, mégpedig Balázs Béla híres cikke (Álmodni kell, álmodni! Dél-Magyarország, 1946. október 6.) szellemében: délkelet-európai szellemi találkozóvá emelve. Azóta is sokszor idéztem különböző formában ezt a máig megvalósításra váró remek tervet.
Hallgatóim közt volt Karácsonyi Béla, Székely Lajos, Tari János. Egyhangúan lehurrogtak: ilyen naiv, sőt kártékony, az akkori (veszélyes) divatszó szerint „revizionista” elképzelés a jelenlegi nemzetközi helyzetben, amikor a láncos kutya, Tito itt készül ugrásra a szocialista haza ellen, elképzelhetetlen! (Hruscsov csak 1955-ben járt Canossát Belgrádban!) Egy év múlva ugyanezért és más hasonló, a kulturális hagyományok ébrentartását szorgalmazó írásaim, szavaim miatt a városi pártbizottság titkárától, Ladányi Benedektől a Belvárosi moziban tartott „nagyaktíván” már a „jobboldali elhajló” minősítést kaptam. 1954-ben még nem volt használatban ez a szakkifejezés…
2.
Ötvenhétben Tari János mint művelődési osztályvezető nem mulasztotta el, hogy amit párttitkárként nem tudott megvalósítani, mostani hatalmával véghezvigye. Korábban bosszantotta, hogy pártbizottsági fejbélyegzőjén, iratainak fejlécén kénytelen volt eltűrni, hogy Szentháromság u. 2. Most elérte, hogy a tanács Hunyadi János sugárútnak nevezze át a város legrégibb, az 1522. évi tizedjegyzékben már szereplő, azonos nyomvonalú utcáját, noha a kegyeletsértésen kívül két szakszerűtlenségi ok is útjában állhatott volna: egyrészt már 1880 óta volt, van Szegeden Hunyadi tér, másrészt a Szentháromság utca nem sugárút, mert (akár az 1951-ben a szintén hibásan Tolbuchin sugárútnak, később, javítva, Tolbuhin sugárútnak nevezett Kálvária utca) többször is megtörik.
Ötvenkilencben viszont (amikor Tito már nem volt láncos kutya) Tari elvtárs rájött, hogy a szabadtéri játékok fölújításával neki új és dicsőséges pozíció kínálkozik. Elvbarátainak segítségével ez sikerült is neki. A játékok történetének alaposabb, mélyebb ismerői tudják, a sikerekben mily csekély szerepe volt az alapjában képzetlen és dogmatikus szemléletű igazgatónak.
3.
Azokban a napokban, amikor Szinetár Miklós méltatta Tari János állítólagos érdemeit, jelent meg a Somogyi-könyvtár várostörténeti szemléjének, a Szegedi Műhelynek idei 3. számában Bálint László közleménye: jegyzőkönyv Szakmáry Sándornak (1913–1986), az újszegedi tanítóképző intézet tanárának fegyelmi tárgyalásáról. A fegyelmi bizottság Tari János elnökletével 1958. március 17-én olyan gyalázatos határozatot hozott, amely alapján 1956-os tevékenysége miatt a kiváló pedagógust elbocsátották állásából. Esztergályosként és hegesztőként kereste kenyerét, tartotta fönn családját, s csak 1962-ben kerülhetett vissza előbb általános iskolába, majd szakközépiskolába. Tarinak, az öntelt, magabiztos elnöknek pimasz, kioktató mondatai jellemzők arra az embertípusra, amely a forradalom leverése után gátlástalanul élt hatalmával.
S ha valaki azt hinné, hogy ez egyszeri eltévelyedés volt, őt meggyőzheti az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött és ugyancsak Bálint László fáradhatatlan szorgalmából napvilágra került dokumentum, amely egyúttal Szeged művelődéstörténetének is nélkülözhetetlen okirata. Tari Jánosnak, az akkor még ugyancsak művelődési osztályvezetőnek 1957. június 27-én kelt 873/1957. számú „szigorúan titkos” fölterjesztése a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályához. Tárgya: színészek szilenciumra javaslása. A történethez tartozik, hogy az irat előadójaként az a Korek József (1919–1992) szerepel, aki hamarosan Tari utóda lett az osztályvezetői székben, és ugyanolyan szektás, dogmatikus sztálinista volt, mint Tari.
4.
Azzal kezdte, hogy a városi pártbizottsággal (a hírhedt Komócsin Mihállyal [1925–]) és a színház igazgatójával (a jelentéktelen Duka Antalnéval [1909–1994]) egyetértésben az ellenforradalom alatt tanúsított magatartása miatt a fölsorolt színészeket, színházi dolgozókat szereplési, működési tilalomra javasolja. Állástalanságra tehát.
A sorban az első Horváth Jenő (1921–1994) főrendező. Áprilisban együtt volt velem a rendőrség Kossuth Lajos sugárúti épületének fogdájában. Mivel a forradalom alatt a cellák ajtaját eltávolították, őrzőink nem tudták megakadályozni, hogy az „őrizetesek” ne láthassák egymást, ne válthassanak szót. Korábban nem ismertem Jenőt. A följelentés időpontjában én már a tököli internálótáborban voltam, ő pedig vizsgálati fogságban. Tari János a vádjait így fogalmazta meg ellene:
„Az ellenforradalom ideje alatt aktív tevékenységet vállalt mind a színházban, mind pedig az ún. Nemzeti Bizottmányban. A színházban ő vezette a pogromot a kommunisták ellen. Követelte a színház párt- és állami irányításának a felszámolását. Gyökerében felforgatta és az ellenforradalom szolgálatába állította a színházi műsortervet.
A Nemzeti Bizottmány városi titkára volt. Felelős az ellenforradalom megszervezésében és a végbement atrocitásokban kifejtett irányító részvételért. Tartósabb szilencium alkalmazását javasoljuk.”
Horváth Jenőt öt év börtönre ítélték.
Feleségét, Szentirmay Évát (1927–) azzal vádolták: „Részt vett ellenforradalmi tüntetéseken. Egyéb konkrét tevékenység nem bizonyosodott be. Férje akkori magatartásával egyetértett. A szegedi színháztól való eltávolítása mellett mellékkeresettől 6 hónapos eltiltásra javasoljuk.”
Bicskey Károly (1920–) ekkor már a kecskeméti Katona József Színház tagja volt. Róla ezt írták: „Az ellenforradalom szervezésébe rögtön az első nap (okt. 23-án) bekapcsolódott. Első este az előadás szünetében a darab kosztümjében szította a tömeghangulatot azzal, hogy a színház erkélyéről elszavalta a Nemzeti dalt, helyet követelt a munkástanács küldöttségében, sztrájkra szervező röpiratot készített okt. 25-én társaival, amelyek [!] kibocsátására azért nem került sor, mert az ellenforradalom már nélküle is győzött. A kommunistaüldözést a színházon belül aktívan támogatta. Részt vett az ellenforradalmi tömegtüntetéseken, a színházon belül nacionalista, szovjetellenes hangulatkeltésben. Az ellenforradalom leverése után a szegedi színháztól a felelősségre vonás elől előbb Szolnokra, majd onnan Kecskemétre távozott. Tartós szilenciumra javasoljuk.”
Bicskey Károly felesége, Fogarassy Mária (1919–1997) a következő minősítést kapta: „Tevékenysége első perctől a tudatos ellenforradalmáré volt. Részben férjének segédkezett, részben pedig a városban a tüntetéseken vett részt. Az ellenforradalom által működtetett Széchenyi rádió adásaiban közreműködött. Nyilatkozatai és megnyilatkozásai az ellenforradalom hatalomra juttatása szempontjából jelentősek voltak. 6 hónapos szilenciumra javasoljuk.”
A következő szintén rendező: Nagy György (1925–), a színház forradalmi bizottságának tagja a följelentéskor már a budapesti bábszínház rendezője. „Tevékenysége azonos Bicskey Károly tevékenységével. Felelősség terheli a színházon belüli kommunistaüldözésért és a színházon belüli ellenséges hangulat szításáért. Bicskey Károllyal és [a] feleségével, Bán Hedviggel együtt fogalmazták okt. 25-én a vasutasokat sztrájkra uszító röpcédulákat, melynek szövegezése (nem szó szerint) arra hívta fel a vasutasokat, hogy egyetlen mozdonyt se fűtsenek be, amíg az utolsó szovjet katona el nem hagyja az ország területét. 6 hónapos szilenciumra javasoljuk.”
Boros János (1924–) színművészt a följelentők szemük elől vesztették. De nem a politikai rendőrség! Nem kerülte el a megtorlást. Tariék ezért jelentették föl: „Tevékenysége elsősorban a párt- és állami irányítás elleni uszítás, kommunistaellenes hangulatkeltés. A szovjet csapatokat éles, rágalmazó kijelentésekkel illette, a sztrájk megkezdése mellett nyilatkozott és agitált. Ezenkívül a maszekbrigádozás fő szervezőjeként minden színészi etikát lábbal tiporva a legelítélendőbb műsorszámokkal járta a falvakat. 1 év szilenciumra javasoljuk.” Tagja volt a Széchenyi rádió szerkesztőségének, és részt vett a városon átvonuló szovjet csapatok elleni fegyveres akciókban is. Egy év és négy hónap börtönre ítélték.
Kakuszi Imre (1930–) rendezőt is főként Horváth Jenővel való együttműködése miatt támadták. Ekkor már a színház elbocsátotta, állás nélkül volt. „Kisebb hatáskörrel, mint Horváth Jenő, lényegében ugyanazt a tevékenységet fejtette ki. A nacionalista és szovjetellenes uszításban, a Kádár-kormány elleni rágalmazásoktól sem mentes agitációkban marasztalható el. Osztályidegen származása és az ellenforradalomban vállalt aktív szervezőmunkája, valamint erkölcstelen magatartása (erkölcstelenség alatt főleg anyagiasság értendő) és a színházon belüli hasznavehetetlensége miatt 1 év szilenciumra javasoljuk.”
Az ő felesége, a dramaturg Springer Márta (1925–) is sorra került. „Ugyanabban a tevékenységben marasztalható el, amelyet a férje, Kakuszi Imre fejtett ki. Tehát segítséget nyújtott Horváth Jenőnek a színházi műsorterv felforgatásában. Az általa javasolt darabok mindegyike alkalmas volt abban az időben hangulatkeltésre a párt, az államhatalom és a szovjet csapatok ellen. Springer Márta ellenforradalmi beállítottságát a mai napig sem tartja szükségesnek leplezni. 6 hónapos szilenciumra javasoljuk.”
Csapó János (1924–) színművész korábban a színház MDP-alapszervezeti titkára volt, de hűtlen lett pártjához. Legfőbb bűne: tagja lett a Nemzeti Bizottmányba delegált színészküldöttségnek. El nem tudom képzelni, mit neveztek a följelentők „pogromülésnek”. Mert a vád: „A színházban dolgozó kommunisták ellen lefolytatott pogromülésen elnökölt. Az ellenforradalom leverése után mint a törvénytelenül működő munkástanács vezetője közreműködött abban, hogy a színház legreakciósabb dolgozóinak intenciói az igazgatásban érvényre jussanak. Rövid szilenciumra vagy mellékkeresettől való eltiltásra javasoljuk.”
5.
Azt az embert dicsérgetik most némelyek mint a Szegedi Szabadtéri Játékok kezdeményezőjét, aki a szabadtéri játékok fölújításának ellensége volt, és csak utóbb, a karriert megszimatolva, jó fizetésért lett, hozzáértés nélkül, pártföladatként a haszonélvezője; aki tisztes pedagógusok sorsáról merészelt ítélkezni; aki a forradalmi napokban szavukat fölemelő színészeket gátlástalanul följelentette, életüket megkeserítette.
De mortuis nil nisi bene. Ezt rosszul szokták fordítani: a halottakról semmit, vagy csak jót. Ám a bene azt jelenti: jól.