Reneszánsz lakoma Visegrádon

Visegrádot nem lehet annyival letudni, hogy az ember iskolás korában már járt ott osztálykiránduláson, mert Visegrádon mindig történik valami, és mert Visegrádot – mindent, ami fontos belőle – nem lehet egy-két rohammal bevenni.

Ballagok a főúton a Sibrik-domb felé, ahol valaha római őrtorony állt fürdővel, aztán Szent István korában ispánsági vár lett belőle. Előbb még a négyemeletes Salamon-torony következik, amely most fel van állványozva. Odaátról, a túlpartról, ahonnan a legtöbbször látom, sokkal kisebbnek, esendőbbnek tűnik. Nem tudok másképp megállni a tövében, csak úgy, hogy Salamonra, a fogoly királyra gondolok, Szent László évtizedekre bebörtönzött rokonára. A lépteim a köveken most az ő léptei, sorsa egy villanásig a sorsom. Hogy is feledkezhetnénk el róla, bármily esendő alakként tartjuk is számon, mi magyarok, míg a nevét őrzi a büszke torony, amelyben ma kiállításokat látogathat, aki erre jár. Áthaladok alatta a kapukon, és még mindig nem hagynak nyugodni az arányok, az erdővel övezett zord kövek, falak látványa. Ballagok az egykori Pone Navata nevű római erőd romjai felé. Az út másik oldalán valami fura gödröt nőtt be elvadult orgona, iszalag, aranka, bodzabokor. Rozsdás drótkerítés darabja nyúlik ki belőle, mintha fuldokolna. Nem tudok nem gondolni arra, hogy amit mi most otthonnak vagy más kedves helynek nevezünk, ahol dolgozunk, ahol imádkozunk, az is így fog eltűnni a szem elől. Benövi a televény, elárvul, kihull az emlékezetből. Idegenek jönnek a tájra, és széttárják a karjukat, ha bárki rólunk kérdezi őket. Sokáig a visegrádi királyi palotáról is azt hitték, csak legenda Mátyás király pompás konyhája, fényes udvara.
De menjünk most feljebb, a kanyaron túlra! Vesszőfonatú kerítés mögött templom és odébb a kolostor romjai állnak, előbbi fölé védőépületet emeltek, bent kiállítás nyílt az ezeréves évforduló kapcsán négy visegrádi műemlékről. Túl sok időm nem marad rájuk, magára az Árpád-kori templomra sem, mert bezúdul egy osztálynyi gyermek, akik már most beleszédültek a történelembe. A visszaúton látom, hogy vörös-kék jelmezes, hatalmas termetű lovag száll ki egy autóból, de ez Visegrádon természetes. Az a mozdulat is, ahogyan a Reneszánsz étterem szintén jelmezes lantosa az erősítőjét javítja a munkája szünetében egy sarokban. Az ebédet és az italokat csupa fura kerámiaedényben kapjuk. Minden vendéget ellátnak egy nyakba akasztós, gyomortájon amputált csizmadiakötény-félével is. Viccesen nézünk ki: mintha csupa kötényes mesterember tologatná ide-oda az asztalon az ajándék papírkoronákat.
Étel, ital – bár akad az étlapon olyanféle anakronizmus, mint például a pityóka – elsőrangú, és hál’ istennek semmi köze a látványkonyhához, itt minden ennivalónak, ráadásul, kemencében főtt-sült ennivalónak néz ki: az őzragu- leves, a sült libacomb, az őzsült s a mézes tökös-mákos rétes is.

Információk: www.visegrad.hu, www.renvisegrad.hu.