Semmiért egészen

Az egyik legszórakoztatóbb dolog a világon újraolvasni valamit. Nem úgy, mint mondjuk gyerekkorban ötször egymás után az Egri csillagokat, hanem vagy harminc év múlva, például Salinger Zabhegyezőjét, vagy Márai Zendülőkjét. Túl a kamaszkor világfájdalmán, a belehelyezkedésen, a jé, ez rólam szól diadalmas felismerésén, megnézni újra, csak úgy kívülről valamit. Ugyanez az alapállás Kerouac esetében is rendkívül érdekes. Hogy az egykori rajongás az Útonért csak a csavargás, a szabadság szeretetéből fakadt és a fennálló társadalmi rend zsigeri elutasításából táplálkozott, vagy akkor is rendben van, amikor kiderült, hogy nem sikerült teljesíteni a „megérkezni halál” nehéz parancsát. Hát rendben van, Kerouac elképesztően jól ír, olyan lendülettel, ahogyan egy nagy országúti cirkáló robogott vele Amerikán és Mexikón át és olyan technikával, mint egy automata ismétlőfegyver. Azt akkor itt nem lehetett tudni, hogy az Úton csupán egy része a Kerouac-legendáriumnak, egy olyan több ezer oldalas szövegtestnek, ami párját ritkítja a világirodalomban. Ezt azóta lehet már itt is tudni, amióta a Cartaphilus kiadó dicséretes következetességgel adja ki sorban az életmű mérföldköveit, az Úton mellett például Az elhagyatottság angyalait, az Átutazóbant, a Tristessát, A szőke bombázót, a Dharma hobókat, A magányos utazót, a Dr. Saxot és a Cody látomásait. Az életmű szó esetünkben különösen helyénvaló, Kerouac egész életében az életét írta, mindenféle logikai vagy kronológiai sorrend mellőzésével. A sorozat legújabb darabja a Gerard látomásai, a szerző legnehezebb vállalkozása. A címbeli Gerard-ra, Kerouac bátyjára ugyan történtek utalások más műveiben, de sokáig tartott, amíg végül rászánta magát testvére életének és korai elvesztésének megírására. Az addig itt-ott felbukkanó Gerard minden könyvében a saját jobbik énjét jelentette, a gyerekként meghalt testvér mint egy angyal repült át a regények lapjain, hogy aztán a Látomásokban megtöltsön egy kötetet. Természetesen ez Kerouac legszemélyesebb műve, nincs is benne annyi a megszokott lazázásból, viszont fájdalmasan gyönyörű, mint az ősz.
Az amerikai irodalom másik zseniális és extravagáns írója, Charles Bukowski még rosszabbul járt nálunk. Csak halála idején, a kilencvenes évek közepén vált szélesebb körben is hozzáférhetővé, de mára már csinos kis sorozatban olvashatók a modern klasszikusok. Versei miatt szokták a beatnyikek közé is sorolni, de a pokol igazán a regényeiben szabadul el, amelyeket a mester életével is hitelesített. Kerouac sem egy zsúrfiú, de Bukowski egy igazi vaddisznó volt. És óriási író, maximalista minimalista. Életében három dolog érdekelte igazán, az írás, az alkohol és a nők, mindig változó sorrendben. Ha valakire ráillett a kompromisszummentes jelző, akkor rá igazán, egy percre sem fényezte magát, még a rajongóit is utálta.
Nagyjából onnan tudta, hogy éppen milyen nap van, hogy lebotorkált az újságoshoz és megnézte. A mindenre elszánt férfiakat kedvelem – írta – a törött fogukkal, meggyötört elméjükkel és göröngyös életútjukkal. Tele vannak meglepetéssel és robbanással. Mint Bukowski könyvei, közben pedig ellenállhatatlan humor és váratlan bölcsesség. A sorozat legutóbbi kötete A Semmitől délre. Igaza van a fülszöveg írójának, a novelláskötetnek csak egyik nagy előnye, hogy egy helyett huszonkilenc történetet kapunk.