Németország választásra készül, a kampányban azonban a külpolitikai témák meglehetősen háttérbe szorultak. Komoly ugyanakkor az esélye annak, hogy a kormánykoalícióban a szociáldemokratákat (SPD) a liberálisok (FDP) váltják. Milyen változásokat hozhat ez a forgatókönyv az ország külpolitikai irányvonalában? Érintheti-e mindez az Oroszországhoz fűződő stratégiai viszonyt?
– Két lehetőség van. Ameny-
nyiben marad a jelenlegi keresz-
ténydemokrata–szociáldemokrata (CDU–SPD) koalíció, akkor külpolitikai irányváltásra aligha lehet számítani. A külügyminiszter feltehetőleg Frank-Walter Steinmeier marad, maximum az SPD más politikusa veszi át a helyét, s a szociáldemokraták hagyományosan jó, stratégiai viszonyt ápolnak Moszkvával. Nem várok radikális váltást abban az esetben sem, ha a jövőben a CDU–FDP-koalíció irányítja majd Németországot. Az ebben az esetben a leendő külügyminiszter, Guido Westerwelle először minden bizonnyal mélyebben megismerkedik majd a különböző relációkkal, elutazik Washingtonba, az uniós tagországok fővárosaiba és Moszkvába is. A liberálisok azonban hagyományosan az üzleti szféra érdekeit képviselik, s mivel a biznisz aligha akarja elveszíteni a keleti piacokban rejlő lehetőségeket, marad a stratégiai német–orosz viszony. S az üzleti érdekeken keresztül ez a kapcsolat talán még szorosabb is lehet, mint a szociáldemokratákkal.
– Mindez erősen valószínűsíthető, mint ahogy az is, hogy ebben az esetben az úgynevezett új Európa országai még bizalmatlanabbul néznek Németországra. Ön szerint milyen kapcsolatot kell ápolnia az Európai Uniónak Oroszországgal?
– Előre kell bocsátanom, hogy az én véleményem e kérdésben eltér az általános európai irányvonaltól. Az Európai Unió tagországainak vezető politikusai többségükben úgy vélik, az unió egyik alapelve a szolidaritás, így szolidárisnak kell lenni Közép-Európa vagy a Baltikum országaival is. Hatalomra kerülése után Angela Merkel is kijelentette, hogy Oroszországba az útja Lengyelországon át vezet. Ennek szellemében politizált egy éven át, aztán semmire sem ment vele, mert éppen a német elnökség alatt blokkolta az erősen politikai hátterű húsvita miatt Varsó az EU és Oroszország kapcsolatait. Aztán a litvánok vétóztak, majd elnökségük alatt a csehek sem tettek semmit az orosz kapcsolatok helyreállításáért. Ezután jött a svéd elnökség, amely ugyancsak szimpatizál a fenti, szűk látókörű irányvonallal. Én is úgy gondolom, hogy Európának egységes kül- és védelmi politikát kell kialakítania, s konszenzusra kell jutni az Oroszországhoz fűződő viszonyt illetően is. Meg kell értenünk az új tagországok érzékenységét, ám elvárható, hogy ők is szolidárisak legyenek a régiek korábbi politikájával. Franciaország vagy Németország a Szovjetunió összeomlása idején különleges viszonyt alakított ki Oroszországgal, s az ebben rejlő lehetőségeket nem lehet csak úgy semmibe venni. A németek például nem felejtik el, hogy Jelcin üdvözölte és támogatta a német újraegyesítést. Németország a nyilvánvaló ideológiai szembenállás ellenére már a Szovjetunióval megbékélt, a 90-es években aztán Berlin volt az, amely cégein s civil szervezeteken keresztül hitelekkel és tapasztalattal segítette Oroszország talpraállását, demokratizálódását. Úgy véljük, Moszkva ebben az időben az érintett országokat megkövette a szovjet bűnökért, s tovább kell lépni, Oroszországot be kell vonni az európai vérkeringésbe. Az úgynevezett új Európa országai azonban mintha meg akarnák bosszulni Oroszországon a volt Szovjetunió bűneit. Ez egyrészről érthető, hiszen sokan szenvedtek egykor a megszállástól vagy a Gulágon, másrészt nem normális helyzet, hogy Kelet-Közép-Európa országainak viszonya Oroszországhoz tíz éve jobb volt, mint ma.
– Nem gondolja, hogy ebben a nyilvánvaló történelmi terhek mellett közrejátszik az is, hogy a világ legerősebb hatalma az Oroszországgal s kisebb részben az Európai Unióval folytatott geopolitikai játszmákban nemegyszer trójai falóként, a nyomásgyakorlás és a megosztás lehetséges eszközeiként tekint e térség országaira, amelyek e tekintetben meglehetősen nyitottak, hiszen valójában egyedül az Egyesült Államoktól remélik biztonságuk garantálását?
– Ezt nem nehéz feltételezni, ugyanakkor jól ismerem az Egyesült Államokat, s tudom, hogy valójában stratégiai partnerségre törekszik Oroszországgal. Még Bush is. Csak hát Amerika nagyhatalom, s külön, ha úgy tetszik, kettős játékot játszik. Így Oroszországgal is Európa nélkül, s kizárólag a számára fontos kérdésekben akar megállapodni. Európai politikájában pedig Moszkva befolyásának feltételezhető növekedése miatt kétségkívül ott van Oroszország feltartóztatásának szándéka. A közép-európaiak említett magatartásáért a felelősséget ezért nem szép teljesen az Egyesült Államokra hárítani. Tudja, szörnyű dolog a Nagy Testvér-komplexus, de még borzalmasabb a Kis Testvéré. E régió országai ebben szenvednek, s folyamatosan Oroszország ellenében próbálják erősíteni európai identitásukat. Igen, a szovjet rendszer sok bűnt követett el velük szemben, Oroszországnak is megvannak a maga problémái, az új Európa elitjei azonban hamar elfelejtették, hogy nekik is megvoltak a saját kommunista pártjaik, titkosszolgálataik.
– Régiónk gyermeteg módon sokszor tényleg még mindig az aktuális Nagy Testvérre vágyik. Egykor ezt a Szovjetunióban, míg ma leginkább az Egyesült Államokban véli megtalálni. Erre utal az Obamához írt nyílt levél is. Miként vélekedik Nyugat-Európa erről a magatartásról? Fenyegeti-e a térség országait a mai Oroszország?
– Egységes nyugati véleményről nem beszélhetünk. Németországban is sokan vannak, akik úgy gondolják, Oroszország nem demokrácia, ezért óvatosan kell vele bánni, befolyásának növekedését meg kell akadályozni. Ezek az erők megértéssel viszonyulnak e levélhez is, míg én úgy gondolom, hogy az rövidlátó gondolkodásról árulkodik. Megértem, hogy Magyarország vagy még inkább Lengyelország mindig két hatalom, a Kelet és a Nyugat között őrlődött, s gyakran keresett segítséget ez utóbbinál a másik ellen. A történelmi helyzet azonban megváltozott, a hidegháború véget ért. Nem tudom megérteni például a lengyeleket, akik az amerikai rakétatelepítés nyújtotta védőernyőtől remélik biztonságukat. Természetesen Oroszországtól félnek, elfelejtve, hogy esélye sincs egy ilyen támadásnak, s egyébként is, ilyen esetre a NATO 5. cikkelye ezerszázalékos védelmet jelent. Józanul kell gondolkodni, s nem Amerika háta mögül piszkálni Oroszországot, majd amikor az hibázik, kiabálni, hogy megmondtuk, ez nem demokrácia, hanem imperialista birodalom. Ez a magatartás nem felelősségteljes, s nem erősíti Európa biztonságát.
– Említette az orosz demokráciát, amelynek állapotát nem csak lengyel részről éri bírálat. Miként ítéli meg a demokratikus viszonyok stabilitását Oroszországban?
– Nagy Péternek harminc évre volt szüksége ahhoz, hogy átalakítsa, a sötét középkorból a modern világba vezesse Oroszországot. A Szovjetunió felbomlása óta még csak 18 év telt el, s ez az ország úgy is viselkedik, mint egy tinédzser. Sok zavaros dolog van még a fejében, személyisége kialakulatlan. Valamiféle értékeket már követ, de ezek még változóban vannak. Oroszország méreteit nézve a komoly átalakuláshoz nagyjából harminc évre van szükség. Így tizenkét év múlva talán olyan modern lesz ez az ország, amelynek Európa látni szeretné, s mint Medvegyev elnököt hallottuk, ahova maga is törekszik. Ez az ország már nem Putyin országa lesz, mint ma, bár kétségtelen, hogy a jelenlegi kormányfő sokat tett a stabilitásért, s ha nem is a demokratizálásért, de a gazdaság liberalizálásáért mindenképp. Ugyan a központosító tendenciák néha aggasztóak, az ország azonban helyes vágányon van, amely nem szovjet múltba, hanem Európába vezet.
– Az előrelépés elengedhetetlen feltétele a belső stabilitás. Mennyire egységes és hatékony a közkeletűen „tandemokráciaként” aposztrofált politikai berendezkedés?
– Egyelőre semmilyen veszélyes jelet nem látok az új felállásban, sőt kimondottan jó, ha egy ország sorsa nem egyetlen személytől függ, s kialakul egy másik, ha úgy tetszik puhább alternatívát kínáló pólus is. Mindez akár idővel intézményesülhet is mondjuk a kétpártrendszerben, ami egyértelműen a parlament erősödéséhez vezet. Ez az út határozott európai elmozdulást jelentene. Nem zárható ki ugyanakkor egy ennél rosszabb forgatókönyv sem, aminek a lényege, hogy a tandemre lényegében csupán Putyin hatalmának megőrzése miatt volt szükség. Ebben az esetben a kormányfő Medvegyev megkérdezése nélkül, kizárólag saját döntése alapján térne vissza a Kremlbe, amely eljárási mód aligha a haladást szolgálná.
– Putyin és Medvegyev más-más generációt képvisel, ám kétségkívül egy csapat. Mégis milyen különbségeket lát a két politikus között?
– Egy csapatot alkotnak, hiszen együtt nevelkedtek. A köztük lévő 12 év azonban nem elhanyagolható, ami világnézeti kérdésekben is megjelenik. Ám nem dramatizálnám a helyzetet, s biztos vagyok abban, hogy nem fordulnak egymás ellen. Medvegyev visszalép, ha erre lesz szükség. Az elnök mögött jelenleg ott állnak a fiatalok, a liberális értelmiség, ami nem rossz dolog, hiszen ez a tény a 90-es években tapasztaltnál jóval kulturáltabb terepet ad az esetleges vitákhoz. Nem látok ugyanakkor olyan jelet, ami most veszélyeztetné a stabilitást.
– Említette, hogy Medvegyevet támogatják a liberálisok. Ez egyben azt is jelenti, hogy ő maga is liberális nézeteket vall, mint azt a sajtó oly meggyőződéssel állítja róla?
– Ahogy Medvegyev beszél, az sokaknak tetszik. Az ország liberális alapú gazdasági modernizációját hirdeti, megígéri, hogy személyesen fog intézkedni az újságíró-gyilkosságok ügyében. Ő azonban ennek ellenére sem nyugati értelemben vett liberális.
– Oroszország jövője jelentős mértékben függ attól, hogy az ország mennyire lesz képes megbirkózni a válsággal. Hol találhatja meg a helyét az ország az átalakuló világrendben?
– A pénzügyi válság kétségkívül megkeverte a kártyákat, bár a változás koránt sem lesz olyan radikális, mint azt néhány hónapja gondoltuk. Az egypólusú világrend egy gyengülő szuperhatalom mellett, de alapvetően megmarad. Mellette azonban felnőnek olyan pólusok, mint a BRIC országai, Brazília, Oroszország, India, Kína, s próbálkozik az Európai Unió is, immár érezhetően elkülönülve az Egyesült Államoktól. Ami pedig Oroszországot illeti, könnyebben viseli a válságot, mint Európa nyugati fele. Egyrészt azért, mert kisebb mértékben integrálódott a globális gazdaságba, másrészt a fejlett demokráciáknál kevésbé kell tartania szociális feszültségektől. Az olajárak emelkedése miatt ismét növekedésnek indult stabilizációs alap elegendő a lakosság megnyugtatására. Egyet kell azonban értenem azokkal a szakértőkkel, akik szerint hosszú távon a kiutat az jelenti, ha végre megindul majd a valódi modernizáció. Elképzelhető tehát bizonyos stagnálás, mély válságra azonban nem számítok.
– Itt, a Valdaj Klubban is sokat beszélgettünk arról, milyen lesz az új világrend. Nyugat-Európából ma miként látszik, az új kihívások egymáshoz közelítik, avagy még inkább megosztják az országokat?
– Kétségtelen, hogy bonyolult világban élünk, de amint az előadásokon is elhangzott, ne felejtsük el, hogy a konfliktusok ellenére igazi háborúk azért hál’ istennek nincsenek. Ilyen időszak pedig nem gyakran adatott meg az emberiség történetében. A hidegháborúról végképp elfelejtkezhetünk, s Európa éppen a világ egyik komoly pólusává válhat, amennyiben valamiféle egységgé formálódik. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy Nyugat- és Közép-Európa gondolkozása a jelenleginél közelebb kerüljön egymáshoz, s bizony, valamiféle stratégiai együttműködés jöjjön létre Oroszországgal. Úgy vélem, stratégiai érdek, hogy Oroszország Európa felé nyisson, s ne Ázsiával fonja szorosabbra a szálakat. Kína, India vagy Japán ezt szívesen venné, hiszen nekik is nagy szükségük van az orosz energiatartalékokra. A világ elmegy mellettünk, ha mi, európaiak csak az értékeinkkel büszkélkedünk, a hidegháborúban aratott győzelmen merengünk. A világ ennél összetettebb, s nem lehet karba tett kézzel ülni. A hidegháborúnak vége, az új kihívások – a terrorizmus erősödése vagy a klímaváltozás – azonban nem engedik meg, hogy lazítsunk. A globális problémák között feltétlen említést érdemel még a tartalékokért folyó egyre elkeseredettebb küzdelem. A föld lakossága 25 százalékkal nő, s bizonyos régiókban, de ha Afrikára gondolunk, egész földrészeken egyre égetőbb kérdés lesz az élelmiszer- vagy a vízhiány. Ezek az igazán nagy problémák, amelyek az együttműködés felé terelik a világot.
ENSZ
Nyilatkozatban ítélték el az Irán elleni támadást a BRICS-csúcson
