Szerelem a keleti fronton

Hömpölygő, színes-szagos, háborús-szerelmes kosztümös dráma Oroszországból – Andrej Kravcsuk elkészítette az utóbbi idők egyik legfontosabb orosz filmjét, amely a giccses máz ellenére is végrehajtja a rendszerváltoztatást a (szovjet-) orosz filmgyártásban. Minden idők legmagasabb költségvetésű orosz filmje.

Mindjárt a Patyomkin páncélos formabontó képsoraira rímelő snittekkel indulunk, és egyértelmű a célzás. Első olvasatban Az admirális a korai orosz filmművészetnek kíván emléket állítani, egyszersmind be akarja bizonyítani Hollywood előtt, hogy ez a Moszkva már nem az a Moszkva, azaz: pénz van, tehetség van, elmesélendő történet pedig bőven (mintegy százévnyi elhallgatott, de megtörtént, valós eset). Második olvasatban ez a nagy ívű, csodálatosan fényképezett, a zsáner szabályainak megfelelően felszínes-cukormázas mese könyörtelen ítéletet mond a bolsevizmus, egyszersmind a szovjet múlt felett, és romantikus pátosszal nosztalgiázik a lemészárolt cári burzsoázia diszkrét bájáról. Az admirális végrehajtja a kulturális rendszerváltoztatást, és olyan színben tünteti fel a bolsevik-kommunista „hordákat”, hogy attól egy valamirevaló magyarországi „antirasszista” menten a kardjába dől.
Történelemhűségről persze szó sincs, Az admirálisnak nem témája, csak háttere az első világháború vége, a balti és a keleti front. A tengeri aknamezőkön csatázó romboló, a forradalom mészárszéke, Irkutszk téli pokla csak díszlet; a téma egy mindenek felett álló, örök szerelem, amelyet csak egy pillanatra enged beteljesülni a történelem. A főszereplő valós személy: Kolcsak admirális, a balti tengeri flotta vezére, majd a bolsevik forradalom után a kelet-oroszországi antibolsevista erők vezetője és hadügyminisztere Omszk környékén. Kolcsak persze idealizált-heroizált alak, igazi akció-/westernhős, aki az egyik pillanatban még több ezer ember sorsáról dönt a tengeren, ám a következőben már pezsgővel koccint csillogó báltermekben. Eleganciájával szemben állnak a részeg, bunkó forradalmárok – a végtelenül leegyszerűsített kép egy moszkvai rendező részéről több mint merész. A színészek (a daliás-sármos Konstantin Kabenszkij – Kolcsak, és a bájos-gyönyörű Elizaveta Bojarszkaja) alakítása éppen úgy az Álomgyár hőskorát idézi, mint a monumentális díszletek, az elegáns fényképezés. Az admirális egy percig sem untat, meghat és megrémít, ellágyít és „vérfagyaszt”. A szibériai borbély és a Doktor Zsivágó végtelen tájain járunk, elegáns cári városokban, haragos tengereken és végtelen szibériai vasútvonalakon, a szépre mindig a rút felel, a forró csókot fagyos lábamputálás követi, a parkbeli randevút brutális sortűz. Az admirálisban nincs happy end, ami a film végén bekövetkezik, az egy hatalmas birodalom számára jelent hetvenéves traumát és nemzetpusztulást. Nemcsak a hős, a cári tiszt, a kőkemény admirális, a klasszikus férfiideál volt gyenge a hordákkal szemben, hanem egy a kultúrájára, eleganciájára, műveltségére büszke nemzet is. Az admirális amellett, hogy csillogó-villogó, filmipari blockbuster, egyszersmind a szovjet–orosz, lenini eszme sírásója.
Irkutszk hómezőbe vájt lövészárkai mellett emberezreket temet a pópa. A filmbeli sírásók megkérdezik, hová kerüljenek a bolsevikok, s hová a fehérek. Egy helyre! – hangzik a válasz –, hiszen holtukban mindannyian egyenlők, mindanynyian ugyanazt az istent és ugyanazt a hazát szolgálták. És még valami: el sem merek képzelni egy magyar közönségfilmet a Magyarországot „felszabadító” hordákról ugyanebben a színezetben.
(Az admirális – színes, magyarul beszélő, orosz film, 124 perc, 2008. Rendező: Andrej Kravcsuk. Forgalmazó: Budapest Film.)