Több mint négyszáz fajta volt!

Ha végigolvasunk egy különös listát, egy régi névsort, bizonyosan eljő a csudálkozás ideje. Szikszai Fabricius Balázs híres latin–magyar szójegyzékében (Nomenclatura, 1590) találom a korabeli almák egyszerű, ámde érdekes felsorolását.
Eleveérő, telelő, apró piros, muskotály, igenédes, mohos, kerekded, leánycsecsű, magnélkölvaló, piros, borízű, szamosközi, páris, Török György, János vajda.
Hát ez a becses nyelvemlék szerintem egyenesen azt rikoltja a mai nyájas olvasónak: pupákok, ezek voltanak mind a régi jó időkben! Ki hallott felőlük harangozni? Senki? Hogy pár száz év – és annyi?
Tessék példának okáért elképzelni, de leginkább azonosítani mondjuk a jó szamosközi almát! Már csak azért is, mert ott, a Felső-Tisza-vidéken a közelmúltig jeles ártéri gazdálkodás folyt. (A Szamos és a Tisza összefolyásánál, de a Kárpát-medencében mindenfelé, a Duna mentén, a Csallóköztől Sárközön át a Szerémségig vagy a Dráva, a Körösök mentén Európa-szerte egyedülálló formája volt ez a gazdálkodásnak. Rengeteg gyümölcs származik az árterekből, egész fajok, például a Luby Margit által leírt szilvák, például a nemtudom szilva a Szamoshát ártereiből. A Duna mente ártéri gazdálkodásának páratlan rendszerét Andrásfalvy Bertalan nagyszerű munkáiból ismerjük.)
De mivel is lehetne azonosítani őkelmét? Azzal a pár nyamvadt, felfújt, felpuffasztott világfajtával, amely íztelen, szagtalan, unalmas, ámde valószerűtlenül nagyméretű és gyönyörűen színes? Nincs megbízható támpont, nincs közeli fogódzó, nincs „tágasság”. Csak szűk és nemzetközi csoportját ismerni ma már az almagyümölcsnek, nincsenek meg a XVI. századi fajták (vagy csak itt-ott, szórványban). De nincsenek meg a XVII. századiak se, és így tovább. A legnagyobb magyar pomológus, Bereczki Máté a XIX. század második felében almából 423-at írt le négykötetes alapmunkájában (Gyümölcsészeti vázlatok), magyar és jövevény fajtát egyaránt, amelyeket a királyi Magyarországon termesztettek. Nem tévedés, több mint négyszáz fajta csak almából!
Persze ez az azonosítási ceremónia csupán csalfa írói fogás. Ha nem vágja is rá azonnal, de néhány beavatott szakember, a biodiverzitás lelkes bajnoka elmondhatja a listánkon szereplő nevekről, hogy például az eleveérő lényegében a szentiváni alma, a mohos valamelyik kormos alma lehetett. Leánycsecsű még az én kertemben is van, a magnélkölvaló pedig szinte folytatásos regény. (A fűzalmától az orbai almáig címmel ki is lehetne adni, a szcenáriót meg lehet írni Bereczki, Rapaics, Vályi Elek és Nagy Tóth Ferenc nyomán.) Páris alma ma is akad – persze szórványban és kisebbségben – hazájában, Erdélyben; Nagy Tóth Feri bátyám, ha jól emlékszem, éppen 17 fajtáját írta le a marosszéki piros párison kezdve a Régi erdélyi almák című könyvében.
De az erdélyi almák királyai is ártéri ajándékok: a batul és a pónyik a Maros folyó mentén keletkezett, és innét terjedt szét. A Fehér-Körös árteréből származik a sikulai alma (Sikula nevű Arad megyei faluból), Beregből a sóvári almák, a darualma, a nemes sóvári, a beregi sóvári és a kenézi piros. Hosszú a sor mondjuk az orbai almáig (magotlan alma), amely Orbai székben, a Kászon vizének iszapágyában született, majd terjedt szét az országban.
A biodiverzitás, a sokféleség öröme és gondja mellett a gazdagság is jellemezte valaha a mi régi almáinkat. Gyűjtsük be, próbáljuk ki és élvezzük is az ősök hagyatékát!