Kacskaringós életutat tett meg a ma már nehezen járó idős férfi. Egy budai panzióban találkoztunk, kis kerekes, járást segítő támasztékkal közlekedik. Néhány éve olyan fertőzést kapott egy repülőúton a légkondicionáló rendszer levegőjétől, amelytől hónapokra kómába esett, csodaként könyvelték el, hogy életben maradt. Lábizmainak, térdízületeinek gyengesége már csak afféle gyöngéd utóhatás. De emiatt kényszerült rá, hogy visszaadja társadalmi megbízatásait.
Sasvári László 1939 őszén, a második világháború kitörésekor kezdte el a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet, és 1944. május 24-én summa cum laude eredménnyel vette át a diplomáját. Többször kérte a katonai szolgálat elhalasztását, 1944 októberében mégiscsak behívták. Megúszta, a háború után Kász Albert professzornál doktorált alkotmánytanból, nemzetközi jogból és államigazgatási jogból, majd a tanársegédje lett. 1948-ban felkereste egy volt egyetemi hallgató társa, aki a kommunista párt tagja lett (később Rákosi személyi titkára), aki azt mondta neki: „Ha belépsz a kommunista pártba, kirúgjuk ezt a szemét reakciós Kászt, előbb magántanár lehetsz, majd a helyére kerülsz.”
– Katolikus vagyok s nem ateista, válaszoltam. Ráadásul nem szeretem a kommunistákat, sem az oroszokat, tettem hozzá, s ezzel egy életre döntöttem a sorsomról – mondja Sasvári László.
És valóban. Két hét múlva kitették az egyetemről, megszüntették a professzor tanszékét is. Bárhol keresett munkát, sehol sem tudott elhelyezkedni. „Felveszszük, csak meg kell várnunk a káderlapját” – biztatgatták sokszor, s amikor viszszament, egészen más modorban beszéltek vele. „Szó sem lehet róla, menjen innét, tűnjön el! Magának olyan káderlapja van, hogy sehová sem veszik fel.”
Három évig éneklésből tartotta el magát (attól fogva négy évtizeden át énekelt a Földényi-kórusban), s csak úgy tudott elhelyezkedni, hogy 1951-ben letagadta a doktorátusát. Csepelen lehetett segédmunkás, majd tisztviselő. Az ötvenes évek közepén találkozott egykori egyetemi kollégájával, az ő ajánlásával az Andrássy úti nyersbőrgyűjtőhöz vették fel. Pár évre rá egy volt tanítványával futott össze, aki a Polgárdihoz tartozó Kiscséripuszta állami gazdaságát igazgatta, így oda vette őt pénzügyi vezetőnek. 1956. október végén aztán Sasvári László onnan szállított lisztet és húst a forradalmároknak. Egy ilyen szállítás alkalmával kapta meg az Andrássy úton a káderlapját. Az egyetemi párttitkár azt írta benne: „Dr. Sasvári László báró Kász Albert, a Horthy-fasiszta rendszer egyik fő támasza, felsőházi tag mellett volt tanársegéd. Az az ember, akinek nem csillan fel a szeme, ha ezt a szót hallja: felszabadulás” – idézi fel a dokumentum tartalmát Sasvári László.
Mivel a forradalmárok 1956-ban elégették a belügyben a káderlapokat, a férfi 1957-ben sikeresen jelentkezett az ügyvédi kamarába. A Rudas László (ma Podmaniczky) utca és a Nagykörút sarkán található 30-as ügyvédi munkaközösség tagja lett, ahol 23 évig dolgozott.
– Sikeres, nagy ügyfélkörrel rendelkező ügyvéd volt. 1980-ban mégis külföldre szökött. Miért? – kérdezem.
– Kénytelen voltam. A kamarába jött egy fanatikus kommunista, aki állítása szerint a párt belügyi összekötője volt. Az 516 ügyvéd közül én voltam az egyetlen, aki sohasem ment marxista szemináriumra, s ezt nyilván is tartották. A velem szimpatizálók megsúgták, az összekötő azt hangoztatta, hogy „ezt a reakciós Sasvárit el kell távolítani, ilyenekre nincsen szüksége a kommunista társadalomnak”. Egyébként is sok apró jelét tapasztaltam annak, hogy nem kívánatos elem vagyok. Még a piros útlevelet is nehézségek árán, sokszor késve kaptam meg, 1978-ban is nélkülem ment a feleségem a két gyermekkel a Tátrába. Akkor tudtam meg, hogy baj van, célkeresztben vagyok.
Más is történt, de ez az idős ember szerint már kacifántosabb história. Volt egy pesterzsébeti idős ügyfele, Irma néni. Nem szűkölködött, boldog-boldogtalannak kölcsönzött, s persze a legtöbbjük nem adta vissza. A hetvenes évektől fogva Sasvári László perelte őket, hogy fizessék meg a tartozást.
– Irma néni egyszer csak vidékre költözött, a salgótarjáni unokatestvéréhez, s arra kért, kezeljem tovább azt a számláját, ahová a követelései befolynak. Évek múlva, 1975 körül levelet kaptam a rokontól, hogy meghalt a néni, megtalálták a nevemet az iratai között, írjam meg, hogy mekkora összeg gyűlt össze. Eljuttattam az összeget, s azt is megírtam, hogy sajnálom a halálát. Adjon neki az Isten örök nyugodalmat, békességet. Az emlékét megőrzöm – szögeztem le a levélben.
Sasvári László elmeséli, hogyan és miként lett mindennek jelentősége.
– Az volt az ügyvédi rendtartás, hogy háromévenként jön a kamarai ellenőrző bizottság, s köteles vagyok odaadni a tagjainak tíz magam választotta aktát, ők pedig a szekrényemből kivesznek még tízet. Nyolcvanban történt. A háromtagú bizottság visszajött hozzám, később kiderült, egyikük a Nógrád megyei ügyvédi kamara vezetője, másikuk pedig a testület párttitkára volt. „Kolléga úr, minden rendben van – mondták –, de… ezt a levelet ön írta” – mutattak fel nekem egy okmányt, az Irma néni rokonának küldött levelemet. „Kolléga úr, miként tudja öszszeegyeztetni a kommunizmussal, hogy maga ebben a hivatalos levélben Istent emlegeti?” – szegezték nekem a kérdést. „Kérem, úgy tudom, hogy az alkotmány biztosítja a vallásszabadságot” – válaszoltam. Felpattantak, s rám rivalltak: „Ez az utolsó szava?” „Igen” – feleltem. Utólag megtudtam, minden szintet megjárt a dossziém, három évig őrizték az Országos Ügyvédi Kamaránál, s amikor eljött az ideje, elém tárták. Világos volt számomra, hogy a kamarából ki fognak zárni, vettem tehát a kalapomat és eljöttem. Rokonok éltek Svájcban, azért mentem oda. Ausztriába és Svájcba kértem útlevelet, de Svájcot kihúzták a dokumentumból. Így Ausztriába mentünk, ahová értünk jöttek autóval. Az osztrák–svájci határon látták a svájci rendszámot, intettek, hogy menjünk tovább.
A történethez hozzátartozik, hogy Sasvári László disszidens gyönyörű rózsadombi lakása az államé lett, pár év múlva huszonötmillióért adták el, ő hatvankilencezer forint értékű kárpótlási jegyet kapott érte. A férfi két évig trafikos volt Lausanne-ban, majd 62 éves korában nyugdíjba ment.
– A bódém a színház hátsó kijáratánál állt. Újságot, képeslapot és csokoládét árultam. Nem számított igazán jó helynek: reggel hat és nyolc között meg munkaidő után volt forgalmam. De előttem zajlott az élet.
Bár szinte senkit sem ismert Svájcban, és különösebb ambíciói sem voltak, 1983 decemberében a magyar közösség tagjai – miután lekáderezték – felkérték, hogy legyen a Vaud kantoni Svájci Magyar Egyesület elnöke. 1984-től látta el ezt a feladatot, majd 1986-tól a tizenkét svájci magyar egyesületet tömörítő Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége (SMESZ) főtitkára, rá egy évre elnöke lett. A lausanne-i egyesületet 25, a SMESZ-t 17 évig irányította. A magyarságtudat és a magyar nyelv használatának megtartását tekintette fő feladatának. A Svájcban élő magyarok évtizedek alatt tízmilliókat gyűjtöttek a Magyarországon, Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján működő segítő szervezetek számára. Sasvári László hússzor tartott előadást a clevelandi magyar kongresszuson, többek között a magyarságtudat erősítéséről, az örmény genocídiumról, a görögkeleti vallásokról. 1989-ben kapta meg a svájci állampolgárságát, addig nem is jöhetett Magyarországra. Néhány éve, egy repülőgép légkondicionáló rendszerétől kapott betegsége következtében visszaadta társadalmi megbízatásait, de igyekszik részt venni a magyar egyesületek tevékenységében.
– Lehangoló, ami itt történik az utóbbi időszakban – utal a magyar politikai élet és a gazdaság helyzetére.
A napokban Sasvári László egyedüliként állt a Corvinus egyetem rektora előtt, hogy hatvanöt év után átvegye vasdiplomáját. Jókedvűen idézi a rektor utolsó mondatát: „Uram, öt év múlva várjuk a rubindiploma átadásán.”
origo.hu
Te is más vagy, te sem vagy más?
