Semmi sem avultabb a tegnapi újságnál. A ma lesz a tegnap holnapja, Demjén Ferenc. Ha utánaszámolunk, kijön. De mi lesz a ma holnapjával holnapután? Kiskedd? Esetleg fekete csütörtök? Zabszerda netán? Mert minden mának van egy holnapja. Jobb esetben megérjük, rosszabb esetben nem. Bármi közbejöhet. A papír türelmes. A naptár is türelmes. Minden mának van egy jövőképe. Képe a várható jövőről. A holnapról. Az idő nyilát hajlamosak vagyunk, ha nem is kilőni, de meghosszabbítani. Mi jöhet még? Még, még, még, ennyi nem elég, Republic.
Utópiák, próféciák, predikciók, prognózisok, s akkor még azt a szót, hogy futurizmus, ki se mondtam. Az idő nagy úr, de a kornak szolgál, és így kifürkészhetetlen. Minél kevésbé korfüggő, annál inkább örök. Bizony, bizony, a tegnapi újság ilyképp lehet régebbi, mint mondjuk az Odüsszeia. És a prófécia ezért uralkodik hatály és jog szerint az utópia fölött.
Vegyük észre, a próféciának vajmi kevés köze van a saját beteljesüléséhez. Olyan ígéret a prófécia, amely nem szép szó, ha nem tartják be, úgy is jó. Jehova tanúi hányszor megjósolták a világvégét, ám az elmaradt előadás nem csökkenti, hanem ellenkezőleg, növeli a bajt, Illyés. A következő időpont, a következő látszatigazság az előző hazugságnak bizonyulásától paradox módon csak még hitelesebb lesz. Ugyanúgy működik a dolog, mint a politikában. Ha sok pénzt eltapsolt valaki, előbb-utóbb neki fognak tapsolni. Jut eszembe a vicc. A kis moly első világ körüli útjáról visszatér a szekrénybe, a többiek faggatják: „Na, milyen ott kint?” „Csodálatos! Imádtak! – így a kis moly. – Mindenki nekem tapsolt.” Ígérj nagyot, és nem fognak meg.
Az ezoterikus világ nagy ígérete most 2012. Nem jött össze a millenniumi világvége. 2000-ben Ninive nem volt hajlandó égni, a Jónások felsültek, azt pedig nem látták előre, hogy 2001. szeptember 11-én mi fog égni, miként a 2008. évi világgazdasági megrendülést sem tudták előre. Itt és most, 2009-ben leírom, 2012-ben sem fog történni a szokásos rendkívüli és meghatalmazott eseményeken – értsd: hurrikánok, földrengések, némi terror, egy kiadós influenzajárvány – kívül semmi rendkívüli. Horror as usual. Ballagni fog a vén világ tovább, tovább. Tengelyén eljárva. Sebaj. Ha 2012 nem jön be, a próféták majd új időpontra vetik vigyázó szemüket. Hisz a prófécia, miként említettem volt, hol nem volt, azért öröknaptár értékű, mert köszönő viszonyban sincs a jövővel, amelynek elvben a képe. Nem így a prognózis és az utópia, amely sokszor a saját orránál sem lát sokkal tovább.
Az utópia számon kérhető, ezért hát fölöttébb gyorsan avul. Való igaz, semmi sem régebbi a tegnapi újságnál, és a leghamarabb romló áru a tegnap holnapja. Honlapja? Igen, a közelmúlt jövőképe. Mosolygunk csak, amikor az Orion űrhajóban a szkafanderlovagok tárcsás telefonon keresztül hívják az Androméda-ködöt, avagy: bemutatom lüke Aladárt.
Az utópia első nagy rohama, jelzem, egy ember volt. Úgy hívták: Leonardo da Vinci. Ez az ember sok mindent megálmodott a sárkányrepülőtől a tömegpusztító fegyverekig, de amit ő gondolt, az a saját korában nem volt közhangulat. Közhangulattá az utópia egy másik ember kapcsán vált. Őt meg úgy hívják, hogy Verne Gyula vagy Jules Verne, ahogy tetszik. A tizenkilencedik század második fele a jövőt is ipari méretekben kezdte termelni – és felélni. Anziksz 1899-ből: New York 2000-ben. Mindenki repül és közlekedik. Ahogy a műszerek meghosszabbítják érzékszerveinket, az utópiák, prognózisok ugyanígy hosszabbítják meg a tendenciákat, ám a meghosszabbított tendenciák perspektívája többnyire hamis. Az időjárás sem prognosztizálható évekre előre. Az első világháború sem látszott előre.
John Lukacs szerint a hosszú tizenkilencedik század az első világháborúval ért véget. A nemes utópiák belefulladtak a lövészárok sarába, hogy nemzetiszocialista és kommunista kimérákként támadjanak fel később. A két háború közti kor ennek ellenére inkább ellenreformációs jellegű volt, semmint utópisztikus. A második világháborúnak ugyancsak több köze volt a jelenhez, mint a jövőhöz. A jövő számára csak a nagy európai ámokfutás befejeztével nyílt újra tér. Az atomfizika, az űrhajózás, a kibernetika és a genetika eredményei, akárcsak Verne idején a gőzmozdonyok, elkezdték ipari méretekben termelni az újabb és újabb jövőt, megspékelve a haladás marxista mítoszával. A sci-fi ekkor válik népszerű műfajjá, a tudományos ismeretterjesztésből pedig ekkor lesz egyfajta neoprotestáns igehirdetés. Asimov, Lem és Sir Arthur Clarke a jövő felekezetének felkent papjai. Úgy tűnik, karnyújtásnyira vagyunk a mesterséges intelligenciától, és az új proletariátus: a robotok. Ortega y Gasset – A tömegek lázadása? A robotok lázadása? Csak egy ugrás a holdsugár! Az emberi faj galaktikus kirajzás előtt áll, és hovatovább tökéletesen uralja majd a természetet. A hatvanas években ki ne gondolta volna így? Zöld forradalom, eltérülő folyók, termő sivatagok, magyar narancs, megannyi beteljesületlen és beteljesült utópia.
Ez az utópisztikus korszak – szerencsénkre – atomháború helyett csak ökológiai katasztrófába torkollott. Ma már egyértelmű: nem eszik olyan forrón a kását. Minden bonyolultabb, és sok minden távolabbi. A Hold azt üzeni Armstrongnak, az első embernek, aki volt oly bátor megtaposni: űrt hagytál magad mögött, mondhatatlan űrt. Ádám a Tragédiában: űrt érzek, mondhatatlan űrt. Belátható időn belül nem várható emberes holdexpedíció, és a Mars-utazás időpontját is vörös köd fedi. Minél okosabbak számítógépeink, annál távolabbinak tűnik a mesterséges intelligencia is. Mintha kevésbé akarnánk már legyőzni, meghódítani a természetet. Mintha egy újfajta tudás birtokába kezdene kerülni sokat látott fajunk. Mintha felismerné, hogy nagyobb összefüggések része. Holnapja szerényebb immár, mint volt tegnap, és ez reményre ad okot. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!
Betiltotta a brit kormány a Palestine Action szervezetet
