Emberségünk ügye

Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója figyelmeztet: mindannyian felelősek vagyunk azért az ügyért, amit Kazinczy képviselt. A magyar nyelv ügyével nem ügyiratok foglalkoznak. Szívügy kell hogy legyen. Egy egész nemzet szívügye. Emberségünk ügye. Számomra anyanyelvem jelenti gondolkodásom gyökereit és törzsét; anyanyelvemen vettem birtokba a világot; anyanyelvem a legfontosabb eszköze annak, hogy ki tudom fejezni hűségemet hazámhoz, anyaországomhoz: hogy Tompa Mihállyal szólva „Itthon vagyok.”
Keserűen tapasztalom, hogy összezavarodott körülöttünk a világ. Sokszor úgy érzem, bennünk is. Vajon azt mondja-e a másik ember, amit én hallok? Vagy azt gondolja-e leírt sorai mögött, amit én olvasok?
A valóság kimondására hivatott a nyelv. Az az érzésem, nyelvünk egyre messzebb kerül attól, hogy a valóságot mondja ki. János evangéliumának első mondata: „Kezdetben volt az Ige. Minden általa lett.” A legigazibb közlés ez, amikor a Teremtő önmagát közli, önmagát mondja ki. A valóságot.
Nyelvtudósok, az anyanyelv védői aggódva beszélhetnek arról, miként fordul ki önmagából az a nyelv, amelynek a segítségével birtokba vettük a világot. A nyelv tükörképe a társadalomnak, a nyelvhasználat jellemző az egyes emberre. Mai nyelvünkben egy szétesett ország lelkiállapota sajog.
Hiányzik az egyenes beszéd, miként hiányoznak az egyenes tekintetek is, vagy csak nagyon ritkán találkozunk velük. Mellébeszélünk: nem az igazat mondjuk, elrejtjük önmagunkat a szavak mögé, ahelyett, hogy mernénk közölni, kimondani legbensőbb önmagunkat.
Értékét veszítette már szinte minden: nem veszszük komolyan az életet. Bocsánat helyett „bocsika”, „bocsi” hangzik, ugyanakkor vaskos trágárságok bizonyítják, mennyire elsekélyesedtek és eldurvultak az emberi kapcsolatok.
Amikor eladó az egész világ, nincs szükség a szép szóra. Pontosabban: most volna igazán nagy szükség arra, hogy minden kimondott és leírt szavunk igaz legyen, jó és szép.
Amikor nincs idő arra, hogy meghallgassuk a másik ember örömét vagy bánatát, lebénul a nyelv. Amikor bizalmatlanná válnak az emberek, elfordulnak egymástól, elrohannak egymás mellett: mintha fölöslegessé vált volna a nyelv. Ha egyre kevesebben tudják kimondani, hogy „édesanyám”, s ha nacionalistának bélyegzik azt, aki kimondja, hogy „édes hazám”, akkor „édes anyanyelvünk” megkeseredik. Amikor a politika hatalmi harccá válik a közjó szolgálata helyett, kivesznek a társadalomból az igaz ügy, az ember ügyének képviselői – a szószólók.
Meg kell tanulni jó szót szólani. Emberi tartás nélkül, az élet tisztelete nélkül csak üres halandzsa minden beszéd. Emberségre kell tanítani először a gyermekeket – kell hogy legyenek igaz emberek, akik képesek igaz emberségre tanítani. Az igaz ember nem tud hazudni. Tévedni mindenki képes, de álságos, aki szándékosan téveszti meg a kimondott vagy leírt szóval a másik embert.
Emberségünkhöz tartozik a nyelv. Miként anyához a gyermek. Nemzeti kultúránk éltető eleme a nyelvünk. Összekapcsol múltat és jelent, és közösségbe foglalja mindazokat, akik anyanyelvünkön tanultak meg gondolkodni, érezni, akik ezen a nyelven fogadtak hűséget, akikből ezen a nyelven fakad föl öröm és bánat, akik számára létezik anyaország és anyaföld.
Milyen ma a magyar nyelv? Amilyen a magyarság. Viharoktól tépett, széteső, igénytelen, sokak számára haszontalan: mert mintha „boldogulni” idegen nyelvek birtokában jobban lehetne. Igen: kell tudni idegen nyelveken, jobban kellene ismernünk a szomszéd népek nyelveit is. Kell ismerni világnyelveket: nem maradhatunk műveletlenek. De megtépázott, idegen szelektől szétzilált nyelvünk sebeit bekötözni nem csak költőknek, irodalmároknak, nyelvművelő tudósoknak a feladata. Mindenkié, aki emberibb életet szeretne. Igazabb és emberibb emberré válva igazabbá és tisztábbá fog válni anyanyelvünk: nélküle nem tudtuk volna megismerni a világot.
Miközben nyelvünk állapotáról tűnődöm, megjelenik előttem Kazinczy Ferenc alakja. Tudós filológusok fáradoznak, hogy művei kritikai kiadásban jelenjenek meg. Az iskolai tananyagban még úgy-ahogy szerepel a nyelvújítás, egy-két epigramma is tőle, de a Pályám emlékezete című önéletírását alighanem nagyon kevesen olvasták (talán még a tanárok közül is).
Ahogyan múlnak az évek, úgy döbbenek rá, hogy a látszólag mellékesen elejtett megjegyzések sokszor többet mondanak az íróról magáról, mint ami a műnek az eredeti célja. Olyan mondatokra figyelek fel, amelyeknek ma is üzenetük van. Kazinczy beszél valakiről, aki „külföldre méne ki, s tudományai, szorgalma, jámbor lelke s német nyelven írt értekezése (…) hírbe hozák. Kancellárius gróf Teleki Sámuel, amint neki tudományokra s tudósokra mindég nagy gondja vala, megszólítá iskoláink kormányzóit, hogy azt, aki a magyar névre a külföldön fényt vona, tartsák szemmel, s a honnak nyerjék vissza” (Pályám emlékezete, Magvető, Budapest, 1956, 219. oldal).
Vajon nem kínzóan időszerű ez a megjegyzés? Vajon fordítanak-e elegendő figyelmet hazánkban a közügyekért felelősök arra, hogy aki külföldön is meg tudja állni a helyét, itthon talán nagyobb szükség volna rá? Szoktak beszélni tehetséggondozásról, de a tehetségek itthon tartásáról nagyon keveset hallottam.
Lehet, hogy politikusok megrónának a következő kiragadott idézetért: „tudományos kérdések eldöntését nem a voksok többségétől, hanem a voksok jobbságától kell felfüggeszteni” (uo., 110. oldal). Ennek a mondatnak sokakat zavaró felhangjai lehetnek: az igazság nem azonos szükségképpen a többségi szavazással kinyilvánított véleménnyel. Az igazság nem függ helyzetektől, érdekektől, időtől. Az igazság akkor is igazság, ha sokak számára éppen „nem időszerű”.
Egyik leveléből idézek:
„A’ gyermeknek mind azt kell tanúlni az Iskolában, a’ mire a’ felsőbb tudományok’ tanulására jutván, ’s később az életben, szüksége lesz.
… Azokhoz, a’ mik ottan megneveztetnek, én azt óhajtanám, hogy a’ Morál tétetnék (…) és hogy többére magunktól függ boldogságunk, és ha szerencsétlenek vagyunk, többére magunk vagyunk annak okai; és hogy az ember, igen kevés eseteket kivéve, azért szerencsétlen, mert kevély, és a’ Seneca’ szavai szerént nem az észt követi, hanem a’ példákat. Mind ezekre elég időnk maradna az iskolában, ha alkalmatos Tanítókra bíznánk gyermekeinket, és ha a’ legdrágább adományát az Istennek, az időt, olly dolgokra nem vesztegetnénk, a’ minek haszna sem a’ fejre sem a’ szívre nézve nincs” (Kazinczy Ferenc beszéde a sátoraljaújhelyi ref. gyülekezethez).
Tudja és vallja, hogy erőfeszítés nélkül eredményt elérni nem lehet. Tudja, hogy nemcsak tanítókra van szükség, hanem kell a tehetség, és kell a szorgalom is: „De a dolognak is komoly studium kell, hogy biztosan ítélhessünk; maga a természeti adomány nem elég” (Pályám emlékezete, 89. oldal). Volna mit megszívlelnünk ebből a figyelmeztetésből ma is, amikor az igazi elmélyedés, ismeretszerzés, összefüggések átlátásának törekvése helyett a társadalom elvárása a minél kevesebb munkával, minél kevesebb idő alatt megszerezhető és pénzzé tehető tudás. Nem az igazság minél mélyebb megismerése s a belőle fakadó helyes cselekvés – a „morál”.
Amikor ma az iskola válságáról beszélnek sokan – meggyőződésem szerint joggal – a pedagóguspálya válságáról is kell szólni. Ismét egy Kazinczy-megjegyzés: „Másfél évet töltvén az akkori szokás szerint a szintaktikában, most a poetikába menék által, s itt az a szerencse ére, hogy tanítóm (Szathmáry Paksi Sámuel, fia a teol. professzornak) szereté, amit tanított. Így azt lehetetlen vala nekem is meg nem szeretnem” (Pályám emlékezete, 22. oldal).
Bár minden tanító, tanár szívvel-lélekkel tudna foglalkozni a fiatalokkal, megélhetési gondok nélkül, és tudná valóban szeretni, ami a tevékenysége. Pontosabban: amit az iskolában tesz, azt elkötelezetten, hivatással tehetné!
Külön elemzést érdemelne a vallásról való felfogása. Hithű kálvinistaként fontosnak tartja a felekezetek békességét. Pannonhalmi utazásáról írva (1831) beszámol a bencés Guzmics Izidorral való beszélgetéséről. „Guzmicsnak kedves ideája az unio” (Kazinczy útja Pannonhalmára… Pest, 1931, 34. oldal). Ő maga pedig ezt vallja: „Iskolák felügyelőjeként „szerencsés valék a miskolci reformátusokat rábírni, hogy igen régi iskolájokat a katolikusok iskolájokkal egyesítsék, s az igyekezetet maga a szuperintendens is segélette; reménylenem lehet, hogy dolgaim ezután szerencsésebb menést vesznek, mert én magam is e felekezet tagja vagyok, s annál fogva a bizodalom hozzám nagyobb lehet.”
Fölöttesének véleménye erre: „mely szép és mely jóltevő gondolat az, hogy a haza polgárai egy iskolában vegyék az első oktatást a vallást nem illető tárgyakban” (Pályám emlékezete, 103. oldal).
A levelező, szervező, ízlést formáló, nyelvet megújító Kazinczy Ferenc több figyelmet érdemel, mint amennyit a közvélemény fordít rá. Egy évforduló talán kiemeli a feledés mélyéről, és sokan felfigyelnek arra, hogy „Jót, s jól! Ebben áll a nagy titok…”
Nagy titok, hogy mi a jó. Gondolkodók és a közügyek képviselői sokszor nincsenek azonos véleményen. Meggyőződésem, hogy ebben a széteső világban – minden látszólagos egységesülés ellenére – nagy szükség van azokra az emberekre, akik valóban jót, s azt nem akárhogy, hanem jól akarják. S jó az, ami szolgálja az életet: ami emberibbé teszi az embert. Szükség van világos, értelmes, őszinte, igaz beszédre.
Kazinczy születése óta 250 év telt el. A körülmények sok tekintetben megváltoztak. Amit technikai civilizációnak nevezünk, óriásit fejlődött. A tudomány által felhalmozott ismeretanyag megsokszorozódott. De az értelmes, boldog, szép élet utáni vágy ugyanúgy ott él minden emberben, még akkor is, ha kimondani ezt a vágyat sokaknak nincs bátorsága.
Kazinczytól idézem a következő mondatot is: „Kor és kor hasonlítanak egymáshoz, s az emberi dolgok karikaként fordúlnak elő, bár jobb változásokkal, s nincs okunk elveszteni hitünket az emberiséghez” (Pályám emlékezete, 115. oldal). Lehet-e ennél időszerűbb kijelentés? Vajon nem kellene jobban bíznunk a jövőben?