Haszonbarátság

Publius Ovidius Naso életének hatvan esztendeje alatt megtapasztalta a császárkori Róma csillogását, a könnyű és sikeres életet, gazdagságot éppúgy, mint a száműzetés keserűségét. Nem tudjuk pontosan, miért küldte Augustus pályája csúcsán a Fekete-tenger partján fekvő Tomiba (ma Constanta), de Ovidiusnak, ha élni akart, nem volt más választása, mint a távozás. Keserűségéből fakadó élettapasztalata a Tristia harmincöt versében olvasható; s a Tomiból Rómába küldött öt kötet bölcsességén kétezer éve épülnek az Ovidius-olvasók. A hamis barátságról szóló disztichonja szállóigévé lett: „Donec eris felix, multos numerabis amicos, tempora si fuerint nubila, solus eris” – amíg szerencsés vagy, sok a barátod, de ha felhős az idő, magányossá válsz.
E nehezen cáfolható igazságot nemcsak az egyes emberek tapasztalhatják meg, hanem nagyobb közösségek is. Persze pozitívabban is megfogalmazható Ovidius keserű bölcsessége, például a „bajban ismerszik meg a jó barát” szállóige nem a megpróbáltatások következményeként átélhető magáramaradottságra helyezi a hangsúlyt, hanem inkább az igaz barátság mércéjét állítja fel. A barátsághoz ugyanis semmilyen érdek nem fűződhet. Érdekházasság van, sőt a történelem során egészen működőképes és tartós érdekházasságok köttettek; „érdekbarátság” azonban legföljebb az első „felhőig” lehetséges.
Amilyen megvetendő az érdekből színlelt barátság, olyan megható az önzetlen segítőkészség. XVIII. század végi, XIX. század eleji nemzeti tudatunkat számtalan, főként a közép- és kisnemességet megmozgató közös akció erősítette: tűzvészek, árvizek, járványok áldozatainak gyűjtöttek a hazafiak emberbarátságból. Az összetartozás érzését paradox módon még akkor is megteremtette a segítés szándéka, ha maga a gyűjtés kudarcba fulladt az érdektelenség miatt. (Éppen úgy, mint ahogyan a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kudarca is a nemzeti összetartozás érzését erősítette.)
Péczeli József (1750–1792) református lelkész, költő és műfordító is segíteni akart a Hátszegen és környékén elpusztított 36 település földönfutóvá lett lakosain, amikor magyarra fordította az angol James Hervey (1713–1758) halálról szóló érzelmes elmélkedéseit Hervey sírhalmai és elmélkedései címmel. Ma már elég nehéz megérteni, hogy mi tette népszerűvé ezeket a közhelyes, dagályos és hatásvadász szövegeket, de a XVIII. század végének közízlése számára Hervey volt az „irodalmi sztár”, akinek ráadásul erkölcsös élete is mintául szolgált. Hervey maga is lelkész volt, filantrópiájáról messze földön híres, ráadásul még a rászorulók könyvkiadással való megsegítésének ötletét is tőle vette Péczeli: mint a Hervey sírhalmai előszavában írja, a nemes szívű angol szerző tizennégyezer font sterlinget kalapozott össze könyve eredeti kiadásának előfizetésével, majd az összes pénzt kiosztotta a szegények között.
Csakhogy ami sikerült Angliában, az Magyarországon kudarcba fulladt a piac szűkössége miatt. Péczeli József arra készült, hogy az Ojtozi- és Bodzai-szoroson kétszer is betörő törökök által felégetett Hunyad vármegyei települések nincstelenné vált lakóit fogja segélyezni Hervey-fordításának előfizetésével. Szépen meg is szervezett mindent, felkérte a református prédikátorokat a gyűjtés kihirdetésére és lebonyolítására, a pénz nincstelenekhez való eljuttatását pedig Wéber Simon Péter tipográfusra bízta, az ő kezéhez kellett volna kerülniük a felajánlásoknak, hogy a könyvkiadás költségeinek levonása után mindent továbbítson Hátszegre. Péczeli egy krajcárt sem kért fordításáért, amelyet egyébként a francia adaptáció alapján készített.
Szép ábránd maradt mindebből. Az előfizetésekből nemhogy a hátszegi földönfutókat nem tudta megsegíteni, de még a könyv nyomdaköltségét sem fedezte a befolyt pénz. Péczeli azonban becsületes ember volt, az előfizetésre kapott összegeket visszaküldte a „nemes uraknak és asszonyságoknak”, a kinyomtatott példányokat pedig megkapta a sokkal jobb üzletembernek bizonyult Wéber, aki lehet, hogy nem azonnal, de apránként biztosan megszabadult készletétől.
Péczeli még e kudarc hatására sem adta fel eredeti szándékát, és a Hervey sírhalmai előszavának végére odabigygyesztett egy „jámbor óhajt”: ha első nekifutásra nem is sikerült a segélyezési terv, a második kiadás talán meghozza a kellő eredményt. Nos, a könyvet 1821-ben csakugyan újra kiadta Burián Pál, ám Péczeli ekkor már huszonnyolc éve halott volt, így szándéka aligha válhatott valóra.
Nem tudom, ki segített Hátszeg nincstelenné vált népén, és hogy a török háború áldozataivá vált emberekre vonatkozik-e az a könyvbejegyzés, amelyet a kiadás egy példányának ismeretlen tulajdonosa tett. A szöveg Ovidius barátokra vonatkozó megállapításának adaptációja rímes, ütemhangsúlyos versformában. Keserűbb még a római költő sorainál is: „Szégyen ki mondani, de meg kell vallani / Tsak haszonért szoktunk barátot tartani / Gyakran a barátság nyájas szine alatt / Adatott sokaknak halált hozó falat / Míg szerentséd napja ragyog fejed felett / Addig sok barátod lesz oldalad mellett / De hogy ha a napod a homalyba merül / Ki legjobb barátod volt, az is elkerül.”