Kérdőjelek a lisszaboni szerződés körül

Október első vasárnapján az írek másodszori nekifutásra végül elfogadták a lisszaboni szerződést – persze ne legyen kétségünk, a zöld sziget lakóit minden bizonnyal addig népszavaztatták volna, amíg ki nem jön az igenek valamiféle többsége. Mindez persze nem feltétlenül gond, jelen írás szerzője például kifejezetten pozitív előrelépésnek tartja a reformszerződést, még akkor is, ha megszületésének és elfogadásának körülményei nem voltak éppen higiénikusak. Mi a gond az ilyen újbóli nekifutásokkal? Az, hogy az írek végül számos követelésüket – az ismételt elutasítással fenyegetőzve – keresztülverhették az „igen” feltételeként az unión. Ám a jövőben mégsem kéne mindazoknak, akik az unió továbbfejlődését gátolják, folyamatosan utolsó utáni esélyeket adogatni, s mindenféle vágyukat kielégíteni. Ezzel ugyanis éppen az európai gondolat iránt elkötelezett államok kerülnek hátrányba. Vagy az ír igen üzenete tényleg annyi, hogy asztalcsapkodással minden elérhető? Lehet. Akkor persze ennek megfelelően kell játszania a magyar félnek is.
A lisszaboni szerződés sorsa azonban még mindig felettébb bizonytalan. Václav Klaus cseh államfő még húzná az aláírással kissé az időt – legalább addig, amíg a kontinens másik végén hatalomra nem jutnak a szintén unióellenes brit konzervatívok. Ők ugyanis – bár elnökük, David Cameron igencsak bánja felelőtlenül korai ígéretét – népszavazásra bocsátanák a lisszaboni szerződést. És az angolok – akiknek nyelve és kultúrája ugyan valamennyi uniós országra, intézményre ránehezül – szívesen blokkolnák a közösséget. (Csak az ismétlés kedvéért: az MDF éppen ezen unióellenes köröket erősíti a brüsszeli parlamentben, némi neokonzervatív és szélsőjobbgyanús párt társaságában.)
Bár Nagy-Britannia az Európai Unió és az egész európai kultúrkör szempontjából periférikus állam, az unión belüli (és kívüli) atlantista-angolszász lobbi rendszeresen felülértékeli a britek szerepét. Holott az európai egység, az európai béke gondolata nem a ködös szigetországból, hanem a két valóban európai hatalom, a németek és a franciák részéről fogalmazódott meg. Amennyiben a britek – éppen az angolszász világ iránti elköteleződésük okán – továbbra is akadályoznák, lassítanák az uniós integrációt, a kontinens önálló nemzetközi jelenlétét, tán tényleg meg kéne fontolni – ahogy minden más akadékoskodó állam vonatkozásában úgyszintén – a zöldpárti Daniel Cohn-Bendit javaslatát, miszerint aki nem akar együttműködni, annak kívül tágasabb. Egy-egy elutasítás esetén nem az lenne a tisztességes megoldás, hogy különajándékokkal édesgetjük vissza a renitens népeket az európai asztalhoz. Nem kötelező ugyanis az uniós tagság; aki a saját érdekein túl nem képes európaiként is politizálni, tényleg jobban tenné, ha a szervezeten kívül folytatná külön útját.
Persze a szigorú szavak csak akkor lennének egészen megalapozottak, ha legalább maga az unió tudná, mik is az érdekei, micsoda és merre vezet egyáltalán az európai út. Ha legalább lenne fogalmunk arról, hogy miért és milyen célból szövetkezik a huszonhét állam, kérhetnénk következetesebben számon az unió iránti lojalitást.
A lisszaboni szerződés viszont továbbra is nyitva hagyja e lényegi kérdéseket. Továbbra sem tudjuk, milyen közösségben élünk, és milyenben fogunk majdan húsz év múlva. Lesz-e akkor is még olyasmi, mint Magyar Köztársaság? Vagy az unió addigra nem a merev nemzetállamok, hanem a régiók, a népek, a kultúrák konföderációjává válik? Kinek, minek, ha nem az Európai Uniónak, ha nem az alapszerződésének illenék minderre választ találnia?
Ameddig nincs határozott cél, ameddig nincsenek egyértelmű értékek, valóban nehéz bírálni a vonakodókat. Mert mi is ma Európa? Egy földrajzi fogalom? Egy egyszerű gazdasági együttműködés? Vagy a keresztény Nyugat, netán a felvilágosodás eszméinek politikai kerete? Értékközösség, vagy különböző nemzeti érdekek folyamatos ütköztetése? Nemzetközi szervezet vagy egy államszerű formáció? Micsoda, kérem? Lehet-e tagállam bármikor is Grúzia, Örményország, Izrael, Marokkó vagy Ukrajna? Netán az egész világ? És lesz-e bármikor is egységes európai vélemény a nemzetközi színtéren? A legfontosabb kérdésekben – az iraki háborútól a koszovói függetlenedésen át az Oroszországhoz való viszonyig – az unió tagállamai mindeddig teljesen ellentétes politikát folytattak és folytatnak.
A lisszaboni szerződés itthoni gyors ratifikálása és a belpolitika egyébkénti fodrozódása nemigen hagy teret ilyen Európa-jogi kérdések megvitatására. Vannak nékünk ennél nagyobb és közelibb gondjaink – pedig a kérdésekre adandó válasz, akár részt veszünk a válaszadásban, akár nem, minket is érinteni fog.
Éppen ezért örömteli Tordas Eszter és Gulyás Gergely nemrégen megjelent cikke (Reálpolitika kontra érzelmek, Magyar Nemzet, 2009. szeptember 29.), amelyben a Szabadság Kör tagjai részben egy augusztusi írásomra reagálnak.
Gulyás és Tordas szerint én úgy vélném, hogy „az »európai szuperállamot« álmodó brüsszeli bürokraták a nemzetállamok kárára és a föderalizmus irányába kívánják terelni azt a szervezetet, amely korábban »egyszerűen gazdasági együttműködésként jött létre«”. Nos, jelzem a szerzőknek: nem én kiáltok, a föld dübörög. Nem én vélem így – sőt: én nem is így vélem –, hanem a német alkotmánybíróság. Nyári publicisztikámban pusztán az ő határozatukat ismertettem részletesen és kritikusan.
A karlsruhei testület júliusi döntésében – híven a német államtan etatista hagyományaihoz – határozottan állt ki a német nemzetállam szuverenitása mellett. A bírák nem először tesznek így. A maastrichti szerződés hatálybalépése után például fenntartották maguknak a jogot, hogy mint a Német Szövetségi Köztársaság legfelsőbb jogi testülete, a német alkotmány alapján felülvizsgálják az unió másodlagos jogforrásait. (E laza mozdulattal az uniós jog elsődlegességét vonták voltaképpen kétségbe.)
A német alkotmánybírákkal lehet egyet nem érteni – miközben persze az egyetértés sem tilos –, ám mindenképp figyelembe kell venni megszólalásaikat, mert a német tudományos közélet olyan vitákat folytat le, amelyekkel mi kevéssé bíbelődtünk az elmúlt években. Ha azonban Magyarország meghatározó pozícióba akar jutni az unión belül, végre hangosabban kéne gondolkodnia Európáról. (Csak egy példa: míg a balti államok jól szerkesztett, idegen nyelvű Európa-jogi folyóirataikkal tömik tele a nyugati egyetemek könyvtárait, Magyarországnak a mai napig nincs az európai közvéleménynek szóló, saját hangsúlyainkat kifejező Európa-jogi periodikája. Üdítő – ám magányossága okán észrevétlen – kivétel Varga Csaba katolikus jogfilozófus idén megjelent könyve, amelyben igen távolról, a jogbölcselet magaslatairól tárgyalja a szerző az unió és az uniós jog egzisztenciális kérdéseit.)
Gulyás és Tordas számos előnyét emelik ki a lisszaboni szerződésnek – és lényegében igazuk is van. De az alapkérdések, a célok továbbra is folyékonyak. Továbbra sem tudjuk: lesz-e, legyen-e egy egységes európai állam? A lisszaboni szerződés bár megteremti az uniós külügyminiszteri tisztséget, továbbra sem látni az uniót a nemzetközi színtéren. Holott helyesen észrevételezik a szerzők: a globalizáció kihívásaival szemben nem a szűk (térbelileg szűk) nemzetállami jogalkotás, hanem csak egy szélesebb összefogás tud megoldást találni. Angela Merkel az unión is túltekintve éppen ezért javasolta még az év elején a politikai folyamatokat ellenőrző ENSZ Biztonsági Tanács mintájára egy Gazdasági Tanács felállítását.
Barack Obama reménykeltő tavalyi győzelme után a világ ismét többpólusúvá válhat – és mindezt az új amerikai elnök elfogadni látszik. A neokonzervatív utópiák helyett ismét Carl Schmitt elméletei lehetnek így aktuálisak. A nemzetállamok korszakát nem az amerikai-atlantista világuralom, hanem a nagy világterek időszaka követheti. Az angolszász, a volt szovjet, a távol-keleti, a latin-amerikai vagy az iszlám világtér mellett Európának is helyet kell követelnie ezek között önmagának.
Hogy a lisszaboni szerződés mindezt segíti vagy sem, egyelőre nem tudjuk. Tán a szerződés szerzői, ratifikálói, támogatói sem sejtik.
És ez a legrosszabb.

A szerző jogász, újságíró