Köznapló

Október 15., csütörtök
Bejött a rossz idő, várjuk a vaddisznókat. A kert felső vége jelzi, mikor érkeznek. Szétlökdösik a műkőlapokból rakott lépcsőt, kitúrják a földből a csemete eperfát. Dolgoznak keményen. Furcsa, hogy a török mogyorófa alá sose mennek. Pedig kedvelik az olajos magvakat. Meredek a fa alja, és nem akarnak visszacsúszni? Szégyellnék a balsikert?
Olyanok, mint sok ember. A sikerhajhászok.
Jó volna egyszer látni őket, de felénk későn járnak. Vaksötétben. Tavaly egyik este ki akartam lesni őket, de a feleségem elém állt. Nem vagyok én Zrínyi Miklós, akit el akart takarítani a német, a török és az isten tudja még kicsoda, érveltem, de hiába. Feleségem szerint az írás még mindig veszélytelenebb, mint elemlámpával megfigyelni egy vadkant.
Ő Szent Imrével példálózott, én Puskinnal.
Végül döntetlenre adtuk.

Október 16., péntek
Ügyvéd barátom Amadeus alapítványával ifjú tehetségeket támogat, és ötleteivel néha engem is. A minap szólt, ha japán fametszeteket akarok látni, menjek el a képzőművészeti egyetemre, nem fogom megbánni.
Elmentem, megnéztem, tényleg nem bántam meg.
Már napokkal korábban készítettem magam: végre látni fogom Hokuszai dolgait. Számomra ő a japán piktúra, de minthogy távol van, két könyvön és egy róla szóló filmen kívül reményem se volt, hogy valaha is látok tőle valamit itthon. Most láttam, hála eleinknek.
Európa a XIX. század utolsó harmadában fedezte fel magának a japán fametszeteket – világszerte akkor kezdődött a rajongó „japonizmus”: Degas, Zola, Frank Lloyd Wright szenvedélyesen gyűjtötték az onnan való műtárgyakat. A magyarok sem akartak lemaradni. Xántus János, Lóczy Lajos, Zichy Ágost, gróf Széchenyi Béla odautaztak, hogy színes japán famerszeteket vásárolhassanak. Amit a kiállításon látni, mind az egyetem tulajdona, és nagyrészt tőlük való.
Képekről nehéz írni. Főleg, ha a téma annyira finom, annyira keleti. Elmondok inkább valami mást.
Fél órája csodáltam a képeket, amikor egy törékeny japán lány libbent a terembe. Mert, hogy szavam ne felejtsem, a teremben voltak a képeken kívül virágok is. Mértékkel és ízléssel helyezték el őket a képek közé. Vázákban, vízben, cserépben, mindet posztamensre állítva – az ember rögtön látta, hogy japán kéz munkái.
Na, szóval, belép a porcelánból mintázott japán lány, és már veszi is ki az egyik vázából a cserszömörceágat. Én kifogástalannak látom, ő nem. A váza alját ronggyal letörli, megy a mosdóba, friss vizet tölt bele, piros borbolyaágat vesz elő, hozzáigazítja a bambuszhoz és a narancsszín liliomhoz. Mindezt megismétli öt helyen.
A könyvtár vezetője, B. Majkó Katalin is csak ámul. Így megy az első nap óta, mondja. Jön valaki, szivacsol, vizet cserél, új virágokat hoz, igazgat. Nem tudni, honnan érkezik, csupán azt, hogy a japán kiállítást magukénak érzik, meg hogy munkájukat ingyen végzik.
Évekkel ezelőtt egy címeres ökör arról írt oldalas eszszét, hogy a kultúra valójában áru. Hát nem… Az a kultúra, ami a japán lányok lényéből árad: szív, ízlés, ügyesség, tradíció, honszeretet – szóval mindaz, amit felénk a szellemi élet agent provocateurjei tagadnak.

Október 17., szombat
Ó, hol vannak már a madárinfluenza lengén boldog napjai! Azóta az Egészségügyi Világszervezet ráerősített. Szárnyra bocsátottak egy új hisztériát. Részleteiből pontosan modellezhető, kikre van bízva az egészségünk.
A Magyar Köztársaság szakminisztériumának első embere összevissza beszél. Hogy hatásosan riogathassanak, emberei lassan azt is a H1N1 influenza áldozataként fogják hirdetni, akit vonat csapott el egy sorompó nélküli átjáróban. S ez még mind semmi: a miniszter olyat tett, amit csak kommunista diktatúrákban szokás: rémhírterjesztésért feljelentette ismeretlen honfitársait. (Ha Székely úr nem tudja, miről beszélek, Rákosi beszédeit ajánlom olvasásra, vagy lapozgassa a brit Brian Moynahan remek albumát Oroszország száz évének történetéről. Ne alvás előtt mert szörnyű álmai lesznek…)
Én egyébként az országos tiszti főorvost jelenteném fel. Rémhíreket ő terjesztett – dokumentálhatóan. A köztévében arról beszélt, hogy viharos tempóban közeledik felénk az új influenza, és sok halálos áldozata lesz, ha nem oltatjuk be magunkat. (Van a rémhírterjesztésnek klasszikusabb esete?)
E vád alól nem menti a tiszti főorvost az sem, hogy kamerák előtt oltatta be magát. Hát igen… Egy főorvos szőrös karja még tán a Marilyn Monroe-énál is nagyobb csábítás… Van azonban egy kis baj: a főorvos úr nem írta alá azt a papírt, amire a nép fiát kötelezték. Amin az állt, hogy jelentkezhetnek mellékhatások. Ha a főorvosnak nem kellett aláírni, vakcinájából bizonnyal hiányozott az ilyesmit okozó adalék.
Nem a levegőbe beszélek.
Németországban mással oltották be a politikusokat, a katonatiszteket és mással a hétköznap emberét. Az előbbiekében nem volt mellékhatást okozó anyag, az utóbbiakéban volt. Így megy ez? Bizony, így.
A magyar vakcina előállítása hamar munka volt. Tesztelésre alig maradt idő. Minőségét az unió nem igazolta vissza, vagyis csak nálunk lehet oltani vele.
Mi ez? Kísérleteznek rajtunk, mint a patkányokon? Miért érzi az ember, hogy Magyarországon semmi nem tiszta munka? Bár egy ideje máshol se nagyon.
Jane Burgermeister osztrák riporternő az idén nyáron feljelentette az Egészségügyi Világszervezetet, amiért megbízta a Baxter AG-t és egy másik osztrák céget, szaporítsanak nagy mennyiségben madárinfluenza-vírust, hogy elterjeszthessék az egész világon.
Az újságírónőnek egy cseh tudós jelezte: az influenza elleni vakcinában H5N1 és H3N2 vírust talált, és bizonyítani tudja, hogy a kötelező oltások hatóanyagait élő vírussal fertőzik – szándékosan.
Szintén csak emlékeztetőül: 1976-ban a sertésinfluenza miatt egyetlen ember halt meg az Egyesült Államokban, a védőoltástól viszont 25-en! Emellett sok százan rokkantak bele a vakcina mellékhatásaiba.
Egyet rögtön észrevesz a tévénéző, amint bekapcsolja a készüléket: a reklámokban gyógyszereket kínálnak leggyakrabban. Naná. Hatalmas pénz van a gyógyszeriparban, ennél csak a hadiipar maffiája erősebb.
Sok kérdésre nem tudjuk a választ.
A legfontosabb közülük: ezzel a hisztériakeltéssel az üzletet akarják föllendíteni, vagy fokozni a félelmet, hogy minden, ami ajtónkon kívül történik, potenciális veszélyt jelent? Maradjunk inkább otthon, majd a tévében megmutatják nekünk, milyen a természet, milyen a művészet, milyen az egészség, milyen a való világ. Bízzuk magunkat rájuk, akkor nem ér bennünket baj.
Eszünk ágában sincs.
Méreg van az ételeinkben, az ivóvízben, a folyókban, a levegőben, nem jó olvasni az energiatakarékos égők mellett, újabban itt vannak ezek a vakcinák – azoknak higgyünk, akik módszeresen ártanak nekünk?

Október 20., kedd
A hatvanas években volt egy szó, úgy használták, mint a lovak besütésekor a „billogot”: a szovjetellenességről beszélek. Ha ráfogták valakire, megnézhette magát.
Változik a világ. A Szovjetunió megszűnt, szovjetellenesség sincs már. Korunk bélyege az antiszemitizmus, és az is marad még egy darabig, aztán majd elmúlik.
Vasárnap a Dohány utcai zsinagógában jótékonysági koncertet adott Polgár László. A jeles operista már előtte arról beszélt: meg fogja lepni a közönséget. Talán fel is sikoltanak… A meglepetés egy Wagner-ária volt. Azzal akarta emlékeztetni a koncert hallgatóit, hogy a nagy német zeneszerző antiszemita volt, és ennek a veszélye ma is nagy. Polgár szerint ilyen még nem volt.
A jeles basszistának rossz a memóriája: volt. Izraelben 1948-tól tilos ugyan Hitler kedves zeneszerzőjét játszani, 1981-ben az izraeli filharmonikusok mégis műsorukra tűzték Wagnert, igaz, a koncert félbeszakadt a közönség tüntetése miatt. A zsidó származású dirigens, Barenboim ügyesebb volt 2007-ben: nem jelezte a műsorban, hogy a berlini Staatskapelle Wagnert is játszik. Ott is kiabáltak néhányan, de azért a zeneszám lement.
Ez a dolog egyik része. A másik kicsit sprődebb.
A Dohány utcai zsinagógában ováció követte Polgár szavait „sosem volt” produkciója után. Az Operaház zenekarának néhány muzsikusa kevésbé volt lelkes. (Ismerték talán a Barenboim-koncertet?) A Népszabadság helyszíni tudósítója kiszúrta a brácsás hölgy hangszerén a nemzetiszín szalagot, és azt is, hogy ülve maradt, amikor a közönség állva tapsolt.
Erről eszembe jut egy ünnepi est az ötvenes évekből – információim első kézből valók: Vincze Lajostól, a jeles grafikustól. Hogy érthetőbb legyen a történet, elmondom: akkortájt a honvédség művészeti szakosztályokat működtetett. Rangosakat: a költőkét például Devecseri Gábor vezette.
A néphadsereg főbb rendezvényeit a Néphadsereg Színházban tartotta (a mai Vígben), ott zajlott az emlékezetes november 7-i ünnepség. Hivatalos volt rá Vincze Lajos is feleségével, a Magyar Nemzet jól ismert újságírójával, Udvary Gyöngyvérrel. Volt műsor, és voltak beszédek. Az utóbbiak megkövetelték a közönség aktív közreműködését. Ha a szónok elrikkantotta egy eszmei rész végén, hogy éljen Sztálin, mindenki fölpattant, és tapsolva ismételgette, mint egy szavalókórus: éljen Sztálin!
Vincze Lajos is csattogtatta a tenyerét, mígnem észrevette, hogy az ő hites felesége nem tapsol, sőt egyedül a színházban ülve maradt. Intett, hogy álljon fel, az ülésből baj lesz, de Gyöngyvér hajthatatlan volt.
Hogy mi következik az efféle ülve maradásokból?
Semmi, amit a vezércikkírók a tollukra tűzhetnének. Vagy ha mégis, hát annyi, hogy a nők bátrabbak. Nem érdekli őket a „tendencia”. Tudják jól, hogy amit létrejött valamikor, el is múlik egyszer.