Lóg a semmiben

Ősi egyházi zenével, a szövegben egyébként más összefüggésben szereplő gyertyagyújtással kezdődik az előadás, amelynek főhősét a szerző valós személyről, a felvilágosodás egyik előhírnökéről, a többek között a holdbeli élet nyomait vizsgáló Cyrano de Bergeracról mintázta. Legendás alakja művésszé válik Rostand keze nyomán, Őze Áron pedig ezen az úton haladva megpróbál kifejezetten vallási keretet adni a szüzsének: a záróképben a halálra készülő Cyrano maga oltja el a lobogó fényt. Nemcsak szép, hanem továbbgondolásra is mindenképpen érdemes ez a szakrális foglalat. Sajnos a rendszeresen felhangzó gregorián a Salve Reginától a temetési énekig azonban minden különösebb belső tartalom és funkció nélkül száll el a semmibe.
A darab kívánalmain is túllépve heves temperamentummal indít az első jelenet, a szereplők a nézőteret valósággal bejátsszák, a páholyokba fonott kötélen hágnak fel, s a kötelező borsószórás sem a színészeket, hanem a közönséget éri. Mindez, a pergő félpárbeszédekkel egyszerre okoz némi zavart, ami nem feltétlenül baj. A várakozás állapotát keltheti a befogadóban a kissé túlfűtött, látványra építő bevezető. Sajnálatos, hogy ezzel az attrakcióval az előadás készítői az összes patronjukat ellövik. Az így hamar kifulladó előadás azonban folytatódik: unalommal spékelt fantáziátlansággal, ötlettelenséggel, s így a nézőtéren megszülető érdektelenséggel.
Érezhetően a rendező sem volt képes eldönteni, hogy tragédiát, komédiát, netán tragikomédiát akar színre vinni. Vacillálása az adódó zavarok nyomán szinte kitapintható, s ez kihatott a színészi játékra is, amelyen a sikerületlen szereposztás sajnos tovább rontott. A nőknél közismerten sikertelen főhőst alakító Cserna Antal például messze a legjobb vágású férfi a színen, s nem képes ellensúlyozni ezt kissé gondozatlan frizurája sem. Játéka ugyanakkor sajnálatosan szürke, s néhány kivételes pillanattól eltekintve erőlködésnek hat. Gémes Antos rusztikus figurája egyáltalán nem illik az általa játszott valóban vonzó, ám az ékesszólással hadilábon álló hősszerelmes, Christian alakjához. Ugyanígy nem találkozik Roxán szerepe Tóth Éva színészegyéniségével sem. Kiemelkedő alakítást, ami még valahogy menthetné a helyzetet, nem láthattunk, csupán korrekt, nívós szerepformálást: Auksz Éva Lizáját és Fillár István grófját lehetne említeni elsősorban. Hozzátehetjük, nem feltétlenül a Magyar Színház művészeinek hibájából. A szereposztás elhibázottsága mellett Ábrányi Emil fordítása is meglehetősen porosnak hat, nem ártott volna, ha egy kortárs szerző újra átülteti magyar nyelvre Rostand szövegét.
Az előadás a semmiben lóg, s ennek köszönhetően az érthetetlen, miért, s milyen célközönség kedvéért tűzték műsorra a darabot.
(Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Magyar Színház. Rendező: Őze Áron.)